schik [Maloschik Róbert]

Nyomtatóbarát változat

A detroiti jazz-zongoristák sorából (Hank Jones, Barry Harris) is kiemelkedik szakmai körökben legendás, finom, puha játéktechnikájával a 64 éves Tommy Flanagan. 1956-ban ment New Yorkba, ahol rövidesen felfigyelt rá a jazztörténet egyik legnagyobb énekesnője, s az 1956-os Newport Jazz-fesztiválon már ő kísérhette Ella Fitzgeraldot. A bemutatkozás nem valami fényesen sikerült, a vidéki fiatalembernek remegett a keze az idegességtől, ez pedig, ahogy az álmoskönyv írja: „zongoristáknak nem jó ómen”. A következő hat évben aztán olyan világsztárokkal léphetett fel, mint Coleman Hawkins, Sonny Rollins, John Coltrane, J. J. Johnson és Miles Davis. 1962-ben londoni koncertjeire Ella ismét magával vitte Flanagant, aki ugyanolyan csapnivalóan játszott mint először. Ella a harmadik dal után odahajolt hozzá, és félig mókásan, félig dühösen ezt mormolta a fülébe: „Ha továbbra is ilyen rosszul játszol, itthagyom a szakmát!” Erre a zongorista úgy megrémült, hogy a következő két évben csak Ellával lépett fel, s készített lemezt. Zenei házasságuk egy jelenetének mi is szem- és fültanúi lehettünk 1971 tavaszán az Erkel Színházban adott koncertjükön.

Ella Fitzgerald egyre romló egészsége miatt Flanagan úgy gondolta, még életében tiszteleg a jazz nagyasszonya előtt. Így született meg a Verve kiadó gondozásában a Lady Be Good… for Ella című CD. Tommy Flanagan legújabb triójával (Peter Washington – bőgő; Lewis Nash – dob) olyan egykori Fitzgerald-kedvenceket játszik, mint az Oh, Lady Be Good!, a How High the Moon és az Angel Eyes. Ezt a CD-t főleg azoknak ajánlom, akik a jazzörökzöldeket kedvelik.

• Rábeszélő