[Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

Hogyan él ma egy lakótelepi, egyedülálló nyugdíjas? B., M. és N. néni sorsa, helyzete hasonló. Ugyanazon a lakótelepen élnek, egyforma szoba-konyha komfortos garzonlakásban.

Mindhárman nehéz életet tudnak maguk mögött. Abból a társadalmi rétegből valók, ahol a lányoknak is már 13-14 évesen munkába kellett állniuk. A legnehezebb segédmunka jutott nekik: téglagyár, palagyár, üveggyár, építőipar. Nem csoda, ha az első kínálkozó alkalmat megragadva férjhez mentek. Sorsuk innentől is hasonló: a férjek vonzalma a különféle gyümölcsök erjedt levéhez és a gond felhőit elűző hiábavaló elfoglaltságok és kapcsolatok iránt erősebb volt, mint a családi kötelék. „A legnagyszerűbb férj és önfeláldozó családapa” kitüntető címet (M. és N. néni szerint túlságosan későn) csak a koporsónál érdemelték ki. B. néni keserű panaszából kiderül, hogy ő még mindig nem élvezheti a békés öregséget, mert bár sok éve elvált rabiátus férjétől, élete hajdani megszomorítója most ágynak esvén az ő irgalmára szorul. B. néni úgy látja, hogy férje korábbi latorságaiért fizet jelenlegi helyzetében, és nagy-nagy szomorúsággal gondol arra, hogy ha minden gonoszság elnyeri is a büntetését, neki már semmiképpen nem adatik meg, hogy férje távozását megérje.

B. néni a legidősebb, 80 éves, őt követi M. néni a maga 76 évével. N. néni mindössze 69 esztendős. Nyugdíjfizetéskor hasonló összeget hoz nekik a postás. Mindhármuk jövedelme az elmúlt esztendőben kétszer is emelkedett januártól 5-500 Ft-tal. 3407, 3503, ill. 3305 Ft-ot kapnak. Más jövedelmük nincs.

Lakásuk másoktól kiselejtezett vagy bizományiban vásárolt bútorokkal van berendezve. Ruházkodásra nem költenek már, könyvet nem vásárolnak, moziba, színházba nem járnak, sőt újságot sem járatnak, hiszen „mindezt pótolja a tévé”.

Mindhárman többféle, súlyos betegségben szenvednek, mely diétát tenne szükségessé. Ez azonban megvalósíthatatlan. A lakás rezsije ugyanis (téli és nyári időszak eltéréseit figyelembe véve) 1300-1500 Ft között van. Marad napi 60-70 Ft. Mindhárman fogadják időnként gyermekeiket, unokáikat, akik „higgye el, hogy inkább visznek, mint hoznak”. B. néni „hála Istennek” nem szereti a húst. M. és N. nénik pedig tudják, melyik napon érkezik a piacra csirke szárny, vagy vesznek 27 Ft-ért húsos csontot. Nem fordul meg a fejükben, hogy egyszer elmehetnének üdülni, „inkább a temetőbe” járogatnak ki néha, „ott jó a levegő és csend van”.

Karácsonykor mindhárman a kis műanyag karácsonyfát vették elő. M. néni nagy sóhajtozva vette tudomásul, hogy a decemberi 1675 Ft-os rezsiszámla (nyugdíja akkor még csupán 3003 Ft volt) szertefoszlatta karácsonyi ábrándjait. Az ünnep másnapján lélegzetvisszafojtva lopakodott vissza a csöngetést követően a kémlelőnyílástól. Néhány évvel fiatalabb húga állt az ajtóban. „Azt hazudtam neki utólag – sírta –, hogy a kórházban töltöttem az ünnepet. Tudja, neki majdnem ezer forinttal kevesebb a nyugdíja, mint nekem. De most semmit sem tudtam sütni. Mivel kínáltam volna meg?!”

• A létminimum alatt