–lt [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

A szegény embert és a veszélyeztetett gyereket még az ág is húzza. A törvényszöveg ugyan általában nem nyitja meg a paradicsom kapuját, vagyis nem oldódnak meg egy csapásra azok a problémák, amelyeknek szabályozásáról a törvény szól, mégis további jele a veszélyeztetett gyerekekkel kapcsolatos legmagasabb tanácstalanságnak, hogy a már 1989-ben erősen érlelődő új gyermekvédelmi és gyámügyi törvény még 1994-ben sem tudott megszületni.

Pedig a gyermekvédelem rendszerét lesújtó bírálatok érték és érik, amin nincs mit csodálkozni, ha felidézzük a fiatalkorúak, sőt gyerekkorúak bűnözési arányszámait (l. 1. táblázat), a drogproblémákat, s talán mindenekelőtt az iskolából kikerülők munkanélküliségének katasztrofális méreteit. Aligha tévedünk nagyot, ha a munkanélküliségben keressük a gyerekek társadalmi beilleszkedésének legnagyobb ellenségét. Nemcsak a tizenévesek lézengése, hanem az amúgy is feszült családoknak a munkahelyek elvesztésével járó tartós, ha nem végleges perspektívavesztése az a legmélyebb ok, ami a gyerekek – picik és kamaszok – helyzetének tarthatatlansága mögött meghúzódik.

1. táblázat: Fiatalkori bűnözés

Csoda-e, ha az amúgy is gyengélkedő – radikálisabb kritikusok szerint csődöt mondó – gyermekvédelmi rendszer képtelen megbirkózni ezzel a feladattal?

A gyerekek intézményes védelmét szolgáló törvénykezésre nemzetközi megállapodások is kötelezik a magyar államot. Az elmúlt évtizedek gyermekvédő intézményeinek kudarcaiból leszűrhető tapasztalatokra építő, a sikeresnek látszó külföldi példákat adaptáló és a nemzetközi konvenciókhoz alkalmazkodó korszerű törvény helyett csak a gyermekvédelem gazdája változott az utóbbi hat évben. Többször is. A gyámügy államigazgatási csúcsszerve 1988-ban a Művelődési Minisztérium helyett a Szociális és Egészségügyi Minisztérium lett, talán jelezve a felismerést, hogy a gyerekek veszélyeztetettsége inkább szociális, mintsem pedagógiai probléma. Majd 1990-ben az önkormányzatok közjogi szerepének megváltozásával a gyerekvédelem – a gyámügyi hatóság első fokát is beleértve – az önkormányzatok hatáskörébe került. (Az apparátus felkészültségéről annyit, hogy a 22 239 gyámhatósági képviselő közül 1896 csupán érettségivel rendelkezett 1992-ben.) Ugyanazokat az ún. gyermekvédelmi intézkedéseket immár az önkormányzati testület felügyelete alatt álló hivatalok darálták le egymás után: kkorú és/vagy szülő figyelmeztetése; pártfogó kirendelése; intézeti elhelyezés; intézeti állami gondozás. És persze – főleg – a legutóbbi évekig gyámügyinek becézett, igazából egyszerűen a gyerekes családoknak juttatott pénzbeni és természetbeni segélyezés. A jövedelmi viszonyok romlásával a gyerekek segélyezésének súlya és mértéke irdatlanul megnőtt. (1991-ben a költségvetési és önkormányzati forrásokból mintegy 5,2 milliárd forintnyi nevelési segélyt osztottak ki, 1993-ban közel 8 milliárdot.) Mivel a szociális törvény hatályba lépéséig a gyerekeket nevelő családok részére juttatott segélyeknek át kellett futniuk a gyámügyön, a támogatásra szorulók mind veszélyeztetett gyerekekként jelentek meg a statisztikákban. A veszélyeztetettség irtózatos növekedése tehát nem fejez ki mást, mint szegényedést. (Az önkormányzatok által nyilvántartott veszélyeztetett fiatalok száma 1991-ben 242 908 fő, 1992-ben pedig már 305 113 fő.) S ebben a számban bújnak meg az igazi fenyegetések: a megoldatlan családi helyzetek, a konfliktusos házastársi és szülő-gyerek viszonyok, a betegség, az alkohol és a már tényleg életet veszélyeztető nyomor, a hajléktalanság. A veszélyeztetettségnek e kifejezett esetei inkább csak a legsúlyosabb intézkedésekben, az intézetbe helyezés különböző formáiban fejeződnek ki. De ebben sem igazán. A családjukból „kiemelt” gyerekek aránya minden emberi számítás ellenére nem nőtt, hanem csökkent az utolsó években. Nem valószínű, hogy ez a veszélyeztetettség csökkenéséből következne, sokkal inkább abból, hogy megváltoztak a döntésekben részt vevő szereplők, s némiképp megváltozott a települési önkormányzatok motivációja a hajdani tanácsokhoz képest. Ma a gyerekkorú állandó lakosok után szociális normatívát kapnak az önkormányzatok, míg a tanácsrendszer idején egy problematikusabb gyerekes család csak kiadást és fáradságot jelentett, amitől az apparátus rövid úton megszabadult, ha intézetbe helyezte el a gyerekeket.

Az állami gondoskodásban részesülő gyerekek létszámát nem is olyan könnyű kideríteni, ahány forrás, annyiféle adat. (1993-ra a KSH 22 580-as összlétszámot közöl, míg a Népjóléti Minisztérium család-, gyermek- és ifjúságpolitikai főosztályának tanulmánya 24 030-at.) A Népjóléti Minisztérium adatai szerint 1991 és 1994 között az állami gondoskodásban részesülő gyerekek száma 2750 fővel csökkent. Ez nem csupán a gyermekek számának apadásából adódik. A 0–19 évesek korcsoportján belüli arányuk is mérséklődött egy ezrelékkel. A törvényi szabályozás változása nélkül is megindult tehát a gyerekek életkörülményei fölötti testületi kontroll változása. Hogy „jó” vagy „rossz” irányba-e, arról nagyon nehéz ítéletet mondani. A gyerekek körülményei minden lehetséges számítás és becslés szerint romlottak a gazdasági válság többrétegű következményeinek hatására. Hiszen nemcsak a jövedelmek csökkenéséről van szó, hanem életstratégiák és életformák felborulásáról, a fiatalok előtt álló perspektívák beszűküléséről, ami nyilván nem teszi védettebbé a gyerekeket még akkor sem, ha feltételezzük, hogy a hatóság nagyobb törődéssel és tapintatosabban nyúl az eléje kerülő problémákhoz, mint korábban. De az biztos, hogy a gyermekvédelem gyakorlatában és intézményeiben változás következett be.

A 80-as évek végének gyermekvédelmi reformerei számos nyugati ország példáján okulva úgy képzelték, hogy a gyerekeknek mindenképpen családban kell nevelkedniük, mert csak így lesznek képesek a társadalomba beilleszkedett felnőttként élni. Ha abban a családban végképp nem megy, ahova születtek, akkor kerüljenek nevelőszülőkhöz, akiket képeznek erre a foglalkozásra. Az intézeti nevelés zsugorodjon olyan kicsire, amilyen kicsire csak lehet. Bár a rendszerváltás első ciklusában hatalomra került politikai pártok egyike sem állt szemben ezzel a felfogással, a dolog mégis sokkal nehezebben ment, mint bárki gondolta volna. 1993-ban 14 386 intézetben nevelkedő gyerekkel szemben csak 8194 volt elhelyezve nevelőszülőknél. Nyilván nem megy egyik napról a másikra a megfelelő nevelőszülői hálózat kiépítése, és számtalan konfliktushelyzet fakadt a nevelőszülői szerepek tisztázatlanságából, a vér szerinti szülők és a nevelőszülők közötti kapcsolattartás megoldatlanságából is, ami a radikális reformereket alighanem némi meghátrálásra késztette. Fékezi az állami gondoskodás alatt álló gyerekek iránti fogadókészséget az etnikai előítéletesség is, hiszen a családjukból kiemelt gyerekek tekintélyes része cigány, s őket nehezebben viszik ki s nehezen fogadják örökbe, holott az örökbe fogadható gyerekekért komoly sorban állás folyik. Nehéz nevelőszülőt vagy örökbefogadót találni a fogyatékos gyerekek számára is, pedig az állami gondoskodásba vont gyerekeknek legalább az egynegyede ilyen. De alighanem mindennél fontosabb a meglévő nevelőotthonok és intézetek szívós küzdelme a fennmaradásért. Ez az érdek sokszorta kezdeményezőbbé és rugalmasabbá tette ezeket az intézményeket, mint amilyenek korábban voltak. (Igaz, hogy a 80-as évek végéig sokkal merevebb hierarchikus irányítás alatt álltak.) Az ország számos nevelőotthonában áttértek az ún. családi nevelés rendszerére, igyekeznek együtt tartani a testvéreket, és sokgyerekes családként megszervezni a csoportok elhelyezését és életét. Sok helyütt bővítették az intézmény profilját, alkalmazkodva az ismert problémához, hogy 18 éves kor után az intézetből valójában nincs hova menni. Utógondozó részlegeket szerveztek, ahol a már nagykorúvá vált neveltek szállót kapnak, a csecsemőotthonok és leányotthonok pedig berendezkedtek az anyás csecsemő avagy csecsemős fiatal anya fogadására is. (Tán meg sem kell említeni, hogy az otthontalan fiatal anyák zöme intézeti nevelt volt, s korábban a megszületett gyerek is csak intézeti neveltként kezdhette volna pályafutását ezen a világon.) A figyelemre méltó átalakulás tehát ebben a szférában is megindult a törvénykezés késlekedése ellenére.

A legtöbb gyerek ma is egyéves kora előtt, vagyis közvetlenül születése után kerül az állam gondoskodásába, ami azt jelzi, hogy a megszülető gyerekek egy viszonylag állandó hányadának jövetelére a szülők egyáltalán nem képesek felkészülni (l. 2. táblázat). A következő legnagyobb csoport az egy-két év közöttieké. Az esetek legnagyobb részében ez a születést követő szülői erőfeszítések kudarcát jelenti. Ezután a 14–15 évesek következnek, esetükben nyilván a családi és iskolai nevelés csődjéről van szó elsősorban. Ebben az évtizedben évente 5000-7000 gyerek lép ki az állami gondoskodásból, mert nagykorúvá válik vagy a gyámhatóság hozzájárult ahhoz, hogy visszamenjen a családjába, 15–20 százalékukat örökbe fogadták. A legutóbbiak kivételével további életútjuk általában rögösnek ígérkezik.

2. táblázat: Az állami gondoskodásba belépők egyes életkorokban

3. táblázat: Az állami gondoskodás fajtái 1992-ben*

* Védő-óvó intézkedések nélkül


Ezen persze egy sokszorta jobb gyermekvédelmi apparátus, sokszorta helyzethez illőbb törvényi szabályozás is csak keveset tudna segíteni. A gyerekvédelem színvonala nem üthet el nagyon a társadalmi együttélés színvonalától, s a gyerek sorsa a társadalom egészének állapotától.

• Belföld