K. J. [Kis János]

Nyomtatóbarát változat

Ma Magyarországon minden politikai szenzáció rövid életű. Mire az egyik petárda fénye felvillan, már robban is a következő.

Október első napjaiban Habsburg-láz kerítette hatalmába az országot. Kisgazda körökből felröppent a javaslat: legyen Habsburg Ottó az ellenzék köztársasági elnökjelöltje. Dr. Habsburg először homályos igent mondott esetleges jelöltetésére a SZER tudósítójával folytatott telefonbeszélgetésben. Aztán, titkára útján, határozott nemet. Aztán a magyar rádióban megismételte a nemleges választ, érzékeltetve, hogy a nemből lehet még igen is. De addigra alábbhagyott az izgalom. Habsburg Ottó a jelek szerint nem lesz elnökjelölt, s az egész ügy feledésbe merül.

Mégis: beszéljünk róla még egy keveset. Nem szándékozom Habsburg Ottó mellett korteskedni. Azt szeretném, ha az eset tanulságain tűnődnénk, mi, akik a magyar demokráciára tettük fel a sorsunkat.

Dr. Habsburg bizonyára kifogástalan demokrata. Mégsem lett volna jó, ha Ottót választjuk meg a Magyar Köztársaság első elnökének. A javaslattevők aligha gondoltak bele, milyen nemkívánatos bonyodalmakkal járna, ha egy Habsburg kerülne a magyar állam élére. Az országon belül anakronisztikus ellentétek kerítenék hatalmukba a politikai küzdőteret: kiújulna a kuruc–labanc viszály, a protestáns–katolikus konfliktus, a republikánus–monarchista vita. Az országhatárokon kívül lábra kelne a félelem, hogy kétségbe vonjuk a szomszéd államok területi és politikai integritását; percek alatt létrejönne a rettegett kisantant.

De szinte azt mondanám: ez a kisebbik baj. Az igazi baj az, hogy Habsburg Ottó soha nem élt Magyarországon, soha nem vett részt a magyar politikában. Az ország valójában csak a nevét ismeri. Nem azért választanák meg, mintha tudnák, mi van a név mögött, hanem kizárólag a nevéért.

Akik Habsburg Ottót jelölni kívánják, nagyobb részt aligha labancok vagy legitimisták. Esélyes ellenjelöltet akarnak Pozsgayval szemben kiállítani. Nem találtak senkit, aki kellően ismert volna. Kétségbeesésükben folyamodtak Ottóhoz, akinek legalább a családnevét minden magyar ismeri.

És itt a történet igazi tanulsága. Magyarországon 40 éven át csak kommunista vagy társutas politikus vehetett részt a nyilvános politikában. Az ellenzéki pártoknak nincsenek országosan ismert politikusaik. Pozsgay több mint tíz éve szerepel a nyilvánosság előtt. Szónokol, tárgyal, nyilatkozik, kezet ráz. A tévé fölött rendelkező államminiszterként elintézi, hogy az általa vezetett mozgalom alakuló üléséről két héttel később, főműsoridőben, órákon át tudósítson a televízió. Hónapokkal ezelőtt bejelentette, hogy pályázik az államfői posztra. Esetleges vetélytársának két hete tesz rá, hogy a csaknem teljes ismeretlenségből megpróbáljon kitörni.

Nevetséges.

Az viszont egyáltalán nem nevetséges, az bizony siralmas, hogy az ellenzék hagyja magát bevonni a színjátékba. Nem volt kötelező hozzájárulni az idő előtti elnökválasztáshoz. S még mindig nem kötelező részt venni benne. A legrosszabbat akkor tesszük, ha hagyjuk magunkat belevinni a politikai délibábkergetésbe. Ha visszasüllyedünk a mikszáthi idők légvárépítő, szédelgő, öncsaló politizálásába.

Nézzünk szembe a tényekkel. Vegyük komolyan magunkat, vegyük komolyan a magyar demokráciát! Talán még megakadályozhatjuk, hogy ránk kényszerítsék az elnökválasztási cirkuszt. De ha nem, legalább ne asszisztáljunk hozzá. Ne nyomjuk rá a hitelesség pecsétjét Pozsgay megválasztására azzal, hogy kudarcra ítélt ellenzéki ellenjelöltet állítunk ki ellene. Ne próbáljunk elővarázsolni a cilinderből az esetleges siker reményében olyan neveket, melyek fedezetét az ország nem ismerheti.

Versenyezzen csak az államfői méltóságért Pozsgay Imre, a Demokratikus Magyarországért Mozgalom elnöke Király Zoltánnal, a Demokratikus Magyarországért Mozgalom elnökségi tagjával. Pozsgay Imre, a Németh-kormány államminisztere Kulcsár Kálmánnal, a Németh-kormány igazságügy-miniszterével. Aki Pozsgayt nem akarja, ne szavazzon talmi vetélytársaira sem.

Maradjon otthon.

• Beszélő