Ljudmila Petrusevszkaja

Nyomtatóbarát változat

Gyerekkoromban úgy tudtuk, hogy a halálraítélteket kivégzés előtt uránbányába viszik dolgozni. Három-négy hónap ráadás az életből. Aztán hallottuk azt is, milyen aljasul végzik ki őket. Az elítéltnek ott lenn, a tárnában olvassák föl a kegyelmi kérvény elutasítását, aztán összekötözik, arccal a földre, tarkójához a pisztolyt, és beleeresztenek egy sorozatot. Ennyi.

Kínában megint másképp. Egy futballpályán széksorokat állítanak fel, végigmegy egy ember, és tarkón lövi a bekötött szemű elítélteket. Technikai újítás: a szék mögé karót vernek, ahhoz kötik az áldozat kezét. És még valami. A székeket nem sorba állítják, mint a színházi nézőtéren, hanem mint a figurákat a sakktáblán. Vagy ahogy a káposztát ültetik a kertben. A tévé pedig egyenes adásban közvetíti az egészet.

„A mélységből jeladást hallottam” – írta Stanislaw Lem, a század egyik legbölcsebb embere.

Akkor hát lássuk. Kivégzés és uránbánya.

---

Nyolc órája ülök a vonaton. Megyek vissza Moszkvába Oroszország belsejéből, a falumból. Nagy erdőket, tiszta vizű kutakat, jó szomszédokat hagytam magam mögött. A fű minálunk a júliusi aszályig nemhogy szénának, de teának is jó lenne. A tej édes, eper annyi van, hogy csak lehasalsz, és fürtökben lóg a szádba.

Két útitársam, egy kedves fiatalasszony meg a kislánya. Az asszony, úgy harmincéves, egyik rokonától megy a másikhoz, körbevonatozta már fél Oroszországot. Most a bátyja sírjához utazik. Csak pár perc, és előkerül a kalács, a gyümölcs meg a bizalmas történetek. Útközben nálunk gyorsan összemelegednek az emberek. Szonya, így hívják az asszonyt, már meséli is, hogy az ő falujukban minden tízszer olyan olcsó, mint máshol. És minden van a boltban! Tiszta oázis a sivatag közepén. A természet meg ott, Szibériában, valami csodálatos: a tóban akkora halak vannak, mint a régi regényekben. Na és a nyírfa, a gomba – el se lehet hinni, hogy az milyen!

Persze, teszi hozzá, nekik is megvan a maguk baja. Az ő bérházukban, mert ötemeletes házban laknak, hét ember is teljesen megkopaszodott. Köztük gyerekek is. Az ő lányának is hullik a haja. (Mutasd csak!) Nézze, itt féltenyérnyi helyen kopasz.

Mindkettőjüknek dús, sűrű, hullámos a haja, de a kislány, Vera halántékánál ott a folt: alig rejti a ráhulló tincs.

– Mi történt?

– Mutattuk az orvosnak, de semmit nem tudtak megállapítani. Nem messze tőlünk van egy nagy teljesítményű tévéadó, talán attól.

– És nem telepítették ki magukat? Vagy nem vitték arrébb az adót?

– Hova? Lakáshiány van, az emberek barakkokban laknak, egy családnak egy szoba jár. Évekig várnak lakásra. A munka meg a bányában nehéz. Nem kell magyarázni.

– Bányában?

– Igen. Uránbányában.

– Úgy tudtam, az uránbányában rabok dolgoznak.

– Dehogy. Pont olyan emberek, mint én vagy maga.

– És a sugárzás?

– Állandóan mérik. Radiométerrel.

– De hát ez életveszélyes. – Csak mondom a magamét, mint aki nem normális.

– Nagyon nehéz mifelénk munkát kapni. Az orvos egyébként is azt mondja, nem ettől hullik a hajunk. Nem a sugárzástól.

– Ide figyeljen, valamit muszáj tenni. Nem tudom mit, de valamit. Vannak ismerőseim a tévénél, szólok nekik, csinálnak egy riportot. Az talán segít.

– Mit segítene? Attól lesz lakás? Ugyan, hagyja. Az orvosunk megmondta, nem a sugárzástól van. És a mi orvosunk csak tudja. A főmérnök felesége.

Világos. A főmérnök felel a biztonságtechnikáért. A felesége meg azt mondja, nincs veszély. Hogy egy házban hét embernek kihullott a haja, az csak véletlen.

Szonya mesél tovább. A családja régebben máshol lakott, a híres Cseljabinszk-45 erőműnél, ahol harminc évvel ezelőtt még rettenetesebb robbanás volt, mint Csernobilban. Ő ott született.

– Valahogy sosincs szerencsém – mondja. – Háromszor operáltak, három daganatom volt. Az orvos szerint egyelőre jóindulatúak. Egyelőre.

Gépiesen megérinti a nyakán a sebhelyet.

Az öccse, akit annyira szeretett, nemrég halt meg agydaganatban. Ő is ott született, Cseljabinszkban. Aztán Kijev mellé költözött, és kivezényelték Csernobilba, a mentési munkálatokra.

– Amúgy jól élünk. A faluban van minden. A férjemnek jó a munkahelye, minden jó. Csak apánkat ne kéne folyton operálni. Azt hiszem, én is ráütöttem, azért vagyok ilyen szerencsétlen.

Ősz van, süt a nap, a vonat robog, végig Oroszországon. Újabb, és újabb oázisok tűnnek fel: egy-egy felszántott parcella, apró ház, nem nagyobb, mint egy galambdúc, összetákolt szerszámoskamra, melegház, bódé, fészer, egymás hegyén-hátán. Vet, ültet az egész ország.

Mesélem Szonyának, mit olvastam az, újságban: egy asszonynak nem engedték, hogy a Dogorosz nevet adja a gyerekének.

– Az meg miféle név? – kérdezi ő.

– Rövidítés. Dogorosz: Docs golodnoj Rosszii. Az éhező Oroszország lánya.

Szonya elneveti magát.

A mélységből az ő halk hangjuk hallatszik: a megkopaszodott gyerekek, a mindent tűrő Szonyák hangja. Az uránbányákból, ahol alig lehet munkához jutni, és sosincs elég lakás. És ahonnan ki is akarna elmenni: hisz az állam olyan jól tartja hasznos állampolgárait.

A fizetés, igaz, kevés, de szinte ingyen van minden. Az ember nem hisz a szemének, hogy másutt micsoda drágaság van. De nekik ott, az uránbánya mélyén jó.

Hogy az egészség? Hát ki nem beteg? És az orvos azt mondja, nem attól van.

Hogy ez maga a lassú halál, azért a pár rubelért?

A vezetőség nagyon ügyes, megtalálja azt az országot, amelyik minden pénzt megad az uránért. Dől a dollár, és nekik, akik odalent vannak, nekik is jut valami. Majd építkeznek is, kikerülnek végre a barakkból.

És mindenki boldog lesz, kezelést kapnak, nem a mérnöknétől, hanem igazi professzortól…

Közben, valahol messze, készül az atombomba. És a világ egyszerre olyan mélységbe merül, ahonnan nem jön több jeladás.

(Fordította: Kiss Ilona)

(Ljudmila Petrusevszkaja április legelején írta a fönti sorokat a Beszélő számára. Néhány nap múltán írása tragikusan időszerű lett: a nyugat-szibériai Tomszkban súlyos nukleáris baleset történt. A katasztrófa – mondják a szakértők – nem „csernobili méretű…”)

• Esszé