–szeg [Kőszeg Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

Ebben az évben május 31-e és június 3-a között Moszkvában tartotta meg rendes évi közgyűlését a Nemzetközi Helsinki Emberjogi Szövetség. Erre – bár hosszabb huzakodás után – a szovjet hatóságok először adtak lehetőséget. Pedig a Szövetség létrehozói oroszok voltak: ők ismerték fel, hogy az 1975-ben elfogadott Helsinki Záróokmány, amelyet a szovjet vezetés a jaltai helyzet szerződéses szentesítésének tekintett, másra is felhasználható. Nevezetesen arra, hogy követeljék a szerződésben mintegy mellékesen biztosított emberi jogokat: az információáramlás, a sajtó, a vallás szabadságát. Ötletükért a kezdeményezők – a ma Nyugaton élő Jurij Orlov, Szergej Kovaljov és Gleb Jakunyin atya, ma az Orosz Föderáció népképviselői, Ludmilla Alekszejeva, a nyugati Helsinki-mozgalom megszervezője tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt börtönnel, száműzetéssel, kényszeremigrációval fizettek. Most valamennyien újra együtt lehettek Moszkvában, és együtt helyeztek virágot Andrej Szaharov sírjára.

Néhány éve a Helsinki-összejövetelek kelet-európai résztvevői hosszan sorolták a brutális emberjogi sérelmeket vagy a szabadságjogok szelíd, de ellentmondást nem tűrő korlátozásának tényeit. Efféle sérelmekről nagy számban most csak a szovjet delegátusok számoltak be. Szenvedélyesen beszéltek a politikai foglyok helyzetéről (akiknek a Belügyminisztérium még a létezését is tagadja), a politikai pszichiátria módszeréről (az intézetben, ahol „túlhajtott igazságérzetért” tartották fogva az embereket, ezúttal szívesen látták volna a Nemzetközi Szövetség külföldi tagjait, a szovjet állampolgárokat azonban még most sem, minthogy azok betegek), de a csernobili áldozatok vagy a mozgássérültek gyakorlati jogfosztottságáról is.

A legnagyobb szenvedélyek azonban a tanácskozás utolsó napján lángoltak fel, amikor a nemzetiségi problémák kerültek napirendre. És az indulatok nem csupán a rendszer ellen irányultak, de egymás ellen is. Örmények beszélték el, hogyan űzték el őket azeri fanatikusok az otthonukból; szavaikra azeri menekültek válaszoltak. Krími tatárok követelték, hogy visszatérhessenek az 1300 éve hazájuknak tekintett félszigetre; abházok és grúzok vitáztak azon, kik népesítették be előbb a Kaukázus lejtőit. Tadzsikok és kazahok beszéltek szenvedélyesen az orosz elnyomásról; az oroszok nem kevésbé szenvedélyesen vágták vissza, hogy a kommunisták nyomják el mindannyiukat.

A nyugati delegátusok, akik az előző napokban legfeljebb e sorok írójának szelíd vitáját hallhatták a román résztvevőkkel, sóhajtva töprengtek, mit kezdhet egy emberjogi mozgalom évtizedek, évszázadok felgyűlt indulataival. S egyre erősebb lett a vélemény: értelmét veszti a Helsinki-ügy, ha az egyéni emberi jogok védelmén túl nem vállalja fel a kollektív kisebbségi, nemzetiségi jogok védelmét is.

Moszkva üzleteiben eközben jószerivel semmit sem lehetett kapni. Vasárnapra a városi tanács engedélyezte, hogy a moszkvai bejelentővel nem rendelkezők is vásárolhatnak: az üzletekben tömegek tolongtak, néhány tojásért, fél kiló lisztért. A küldöttek esténként zavartan toporogtak a dúsan megrakott svédasztal mellett, a szervezők megígérték, ami megmarad, kiosztják a nélkülözők között. Harmadnapra azonban megszaporodtak a helybeliek, és az asztalokon nem maradt semmi.

• Külföld