Jóföldi Zsuzsa

Nyomtatóbarát változat

Teller kikosarazva

Teller Ede, az Amerikában élő magyar származású atomfizikus, a francia atomerőmű-építők lobbystájaként járt a közelmúltban Magyarországon. Hozott egy igen kedvező ajánlatot, amelyet azonban a kormányzat elutasított. A franciák Pakson a meglévő reaktorok mellett még két, egyenként ezer megawattos erőműblokkot építettek volna 2000-ig, állva minden költséget. Az ár az lett volna, hogy míg az egyik nukleáris erőmű magyar szükségletre termel, a másik teljesítményét exportálják a franciák. Magyarországnak semmibe nem került volna a beruházás, és az itthon maradó energiamennyiség a magyar villamosáram-termelésnek több mint 12 százaléka lett volna. Majdnem annyi, mint amennyit ma bizonytalanságok mellett Oroszországtól vásárolunk.

Az elutasításhoz a magyar környezetvédőknek ezúttal nem volt közük; inkább a kormányzat hezitálásával magyarázhatjuk a dolgot. Abban ugyanis sokan – a parlamenti képviselők is – egyetértenek, hogy Magyarországnak az ezredfordulóig szüksége lesz egy körülbelül ezer megawattos alaperőműre. Csakhogy erre pillanatnyilag nincs pénz.

Az energiaellátás szempontjából kockázatként jelenik meg az egyébként alig várt fellendülés: valóban lesz-e, s ha igen, vajon mekkora? Azonban egyes vélemények szerint energiaracionalizálással el lehetne odázni az erőműépítést a következő évezred elejére. A magyar gazdaságban a termelés egyharmaddal esett vissza a hetvenes évek rekordjához képest, ezzel szemben az energiafogyasztás – s benne a villamosenergia-felhasználás – csak negyedrésszel csökkent. Az erőműépítést ellenzők erre a különbségre mint tartalékra hivatkoznak.

Persze még lehet találgatni, hogy mi motiválta a hazai energiaipar szakembereinek döntését. A délszláv háború kitörése óta, a volt Jugoszláviával határos országrész lakói atomfrászban élnek, mert a szerb politikai és háborús káosz célpontja végső kétségbeesésben akár még Paks is lehet. Nyilván az is számításba jöhetett, hogy egy ilyen kis ország, mint hazánk, elbír-e akkora nukleáris terhelést, mint amennyit az atomerőműblokk jelent. Nem a sugárzásveszély miatt aggódnak, hanem a vízhűtés és az atomhulladék gondjai miatt.

Baráti áramelterelések

Mindenesetre a kormányzat, áthárítandó a felelősséget, a parlament elé vitte a kérdést, hogy vajon szükség van-e alaperőműre. Döntés nincs, és vélhetően ebben a választási ciklusban már nem is lesz. 2000-ig aligha készül el az alaperőmű.

De mi lesz akkor az évtizedek óta importfüggő hazai áramszolgáltatással? A szocialista gazdaság „felsőbbrendűségének” egyik mementója a 750 kilovoltos távvezeték Albertirsa és Vinyica között. A hetvenes években, amikor üzembe helyezték, a hírverés szerint ez volt a világ második ilyen magasfeszültségű átviteli rendszere. A villamosenergia-átvitellel különösebb gond másfél évtizeden keresztül csak akkor volt, amikor az időjárás úgy akarta.

A KGST idejében nem történt jelentősebb erőműberuházás sem Csehszlovákiában, sem Romániában, és Bulgária sem igen költött ilyesmire. Viszont egyre több energiára volt szükségük. A törzsvezetéknek minősülő Albertirsa–Vinyica közötti távvezetékről ágazott le (és ágazik le most is) Románia és Szlovákia felé egy-egy négyszáz kilovoltos összeköttetés. Államközi megállapodással szinte órára pontosan meghatározták, hogy melyik ország mekkora teljesítményt vehetett le a teherelosztón keresztül. De a téli nagy hideg, amikor is több energiára volt szükség, fagyasztotta a szocialista testvériséget. Majdhogynem mindenki annyi áramot vett le a közös hálózatról, amennyit csak bírt.

Az áramelterelésben különösen a román szomszédok jeleskedtek. Telenként előfordult, hogy Magyarországon öt-tíz percig – sőt volt rá példa, hogy fél óráig – kihagyott a testvéri rendszer áramszolgáltatása. A mérnökök ilyenkor pánikszerűen lekapcsolták hazánkat a hétszázötven kilovoltos távvezetékről (hiszen e percekben az a helyzet állt elő, hogy Magyarország adott áramot a többieknek). Az önellátást viszont csak úgy oldhatták meg, hogy néhány nagyfelhasználót egyszerűen kivettek a hálózatból. A magyar energiagazdálkodók természetesen azonnal tiltakoztak a „testvérnél” a „barátok” mohósága miatt, de mire az ügy lezárult, addigra meg is oldódott, tudniillik nyár lett.

Ukrajna fázik

A Szovjetunió széthullásával a volt tagköztársaságok között akadozik a sarló-kalapácsos lobogó alatt kikényszerített együttműködés. Különösen Ukrajna és Oroszország vitázik egymással – a hadiflottán kívül – olajról, gázról, villamos energiáról. Moszkva már a nyáron követelte az ukránoktól az olajszámla kiegyenlítését, egy időre le is zárta a távvezetékeket. Az árammal pedig megismétlődik a történelem. Ugyanis az államközi szerződés alapján az Oroszországból Magyarországra érkező áramot a tél első csikordulására – idén – az ukránok „nyúlták le”. Ezen sajnos nem segít az orosz fenyegetőzés, a magyar tiltakozás, hiszen a távvezeték keresztüljön Ukrajnán.

Hasonló a helyzet a földgázzal. Magyarország annak idején hatalmas pénzekkel vett részt a FÁK területén több földgáz- és olajmező feltárásában, felszínre hozásában és távvezetékek építésében. Most meg hol jön a gáz a Testvériségnek keresztelt vezetéken, hol meg csak üresen hörögnek a csapok. Ukrajna fázik, és a tél java még hátravan…

• Belföld