Nyomtatóbarát változat

Ez a temető valamikor nem ilyen volt: én emlékszem még a sűrű bozót közt besüppedt jeltelen sírokra, amelyekre szabadulásunk után, ha sikerült június 16-án kicseleznünk a parcellát őrző lovas rendőröket, egy-egy szál virágot loptunk. És emlékszem a felbontott sírokra, amelyek mélyéről a behajigált holttestek előkerültek. Nagy Imre, Brusznyai Árpád, Gimes, Szilágyi József, Maléter, Mecséry és Pálinkás őrnagy, Iván-Kovács, Angyal István, Bárány János s majd négyszázan még rajtuk kívül…

S emlékszem arra a június 16-ára, amikor a Hősök terén, s itt, a temetőben, egy ország búcsúzott torokszorító méltósággal a forradalom kivégzett miniszterelnöke, az ország ügyéhez s politikai hitvallásához mindhalálig hű Nagy Imre s névtelen bajtársai jelképes koporsójától, amelyek mellett díszőrséget állt a letűnő kor utolsó miniszterelnöke is. De emlékszem annak az ismeretlen öregasszonynak elfúló hangjára is, aki egy nappal azelőtt lépett hozzám: – Nekem megölték az apámat, nekem megölték a férjemet, ha holnap vér folyik, az Isten verje meg magukat, az Isten verje meg magukat! – suttogta feldúltan, s a szeméből ömlött a könny.

Hát nem folyt vér…

Ötvenhatot értelmeznie szíve joga mindenkinek. De ötvenhatot kisajátítania senkinek sincs joga. Mert békévé csak a valóság torzítatlan ismerete oldhatja az egykori szembenállást. S mert békévé kell oldanunk, érdekünk és kötelességünk a történelmi tények pontos és elfogulatlan feltárása.

A magyar társadalomnak a nemzeti függetlenség és a polgári szabadság ötvenhatos lobogója alatt kell önmagával megbékélnie. Mert ez a lobogó piros, mint a hősök és vértanúk kiontott vére, fehér, mint forradalmunk erkölcsi tisztasága, és zöld, mint ötvenhat reménye, amely végül felülkerekedett minden erőszakon és hazugságon. S mert a múlt kivágott helyén az ország – mindannyiunk – közös jövőjére látunk.

(Részletek Göncz Árpád 1994. június 16-án, a Rákoskeresztúri köztemetőben elmondott beszédéből)

Fotók: Horváth Ernő

• Belföld