Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

A modern, strukturális modellekkel és számítógépekkel dolgozó ethnológusok, azt hiszem, autodidaktának, kívülállónak tekintették. A tudomány dezantropomorfizál. Dobos Ilona gyűjtőmunkájának, kutatásainak eredményeit nem lehet elvonatkoztatni azoktól a furcsa, különc, sokszor bolondos emberektől, akiknek történeteit feljegyezte.

De nem tekintették maguk közül valónak a hagyományos néprajzosok sem, akik a folklórban a tiszta forrást, a romlatlan népi és magyar kultúrát keresik. Dobos Ilona az épülő Sztálinvárosban kezdte a folklórgyűjtést, eredetileg azzal a megbízatással és szándékkal, hogy a szocialista város születésének krónikása legyen. Az építkezéseken és munkásszállásokon azonban olyan emberekkel találkozott, akiket a társadalmi forgószél kiragadott régi életformájukból, s ezért múltjuk egy-egy mozzanatából formáltak mesét: a béreskedésből, a puszta uraival való találkozásból, a hadifogságból vagy akár a kommün alatt vállalt politikai szereplésből.

Nem a romlatlan kultúra képe bontakozik ki ezekből a történetekből, hanem egy felbolydult világé, amelynek lakói kancsal hiedelmekkel próbálják megmagyarázni maguknak a megmagyarázhatatlant.

Dobos Ilona adatközlőinek tudatában egybemosódik a történelem és a monda, a politika és a hiedelem. Mátyás királyt az urak tették el láb alól, magyarázza a rácalmási cigány mesemondó, s egyúttal megkéri a folklórgyűjtőt, ne adja ezt tovább senkinek, mert nem jó az urakkal ujjat húzni. Révai József azért lett beteg, így beszélik a sztálinvárosi kórházban, mert egy vadászaton szót emelt a magyarokért: az orosz nagykövet haragjában belélőtt. Ezt az utóbbi hiedelemmondát Dobos Ilona, tudomásom szerint, nem írta le, talán nem tehette. Élőszóban hallottam tőle.

Saját történetei, az önmagáról és a családjáról szóló elbeszélései maguk is a hétköznapi elbeszélés és a folklór, a szorongató panasz és a frenetikus groteszk határán lebegtek. „Képzelje – mesélte –, a bíróság előtt a férjem azt mondta, azért akar elválni, mert amíg ő börtönben volt, én letértem a lenini útról. A társbérlőnk volt a férjem tanúja. Mondta az ügyvédem, de jó lenne, ha haragban lennék vele. És képzelje, olyan szerencsém volt, hogy a társbérlőm, nagydarab, goromba ember, épp aznap megdühödött valamin, és megvert. Gyorsan fel kell jelenteni, tanácsolta az ügyvéd. Csakhogy abban az időben nagyon kevés pénzünk volt, a feljelentés meg 100 forintba került. Sebaj, mondtam a gyerekeknek, van itthon kenyér, száraztészta, ebben a hónapban már nem kell másra költenünk, csak cukorra meg feljelentésre.” Aztán egy későbbi korszakból: „A menyem hazautazott Lengyelországba, készülnie kellett a trombitavizsgájára. A fiam meg a unokám itt maradtak nálam. De a menyem megbeszélte a Báthory-express mozdonyvezetőjével, hogy naponta elküldi vele az anyatejet. A fiam ment ki érte minden délután a Keletibe.”

„Leánya nevetéssel zavarja az órákat” – idézi fel iskolai ellenőrzőkönyvének gyakori bejegyzését Dobos Ilona az Egy folklórgyüjtő feljegyzéseiben. Amikor én megismertem, már nemigen tört rá „a szűnni nem akaró, fékezhetetlen nevetés”. De aki hallgatta a kissé éneklő, monoton hangon, faarccal előadott történeteket, amelyek éppúgy lehettek a „gyűjtő”, mint az „adatközlő” történetei, nehezen tudta eldönteni, hogy az elbeszélő megnevettetni, megdöbbenteni vagy elképeszteni akarja-e. Pedig valószínűleg nem volt célja egyik sem. Az öreg Füst Milán nagyon kedvelte Dobos Ilonát. Azt gondolom, ezekért a miniatűr elbeszélésekért, amelyek mind beleillettek volna az Ez mind én voltam egykor történetfüzérébe.

Füst Milán halála után Dobos Ilona Scheiber Sándorral, a judaisztika és a folklór nagy tudósával került jó barátságba. Amikor egy-egy hosszú, a késő éjszakába nyúló beszélgetésük után kifogytak a szóból, a hirtelen csendben Scheiber professzor felkiáltott: „Aarne-Thompson…”, s valamelyik pajzán mese sorszámát mondta a híres nemzetközi folklórkatalógusból. Ezen aztán akkorát kacagtak, hogy mindketten belepirultak. De jó lenne hinni benne, hogy ismét együtt ülnek valahol a zsidó túlvilág meg a keresztény túlvilág határmezsgyéjén, és derűsen citálják az Aarne-Thompson sorszámait az idők végezetéig…

Az életmű becse pedig eközben lassan emelkedik. A tudomány – meg az irodalom – művelői idővel felfedezik, hogy Dobos Ilona talán az első volt, aki a folklórgyűjtés régimódi, manuális módszereivel rögzíteni próbálta azt a nem hagyományos folklórt, amely az erőszakkal összeomlasztott hagyományos életforma romjain, a mesterségesen kreált „szocialista kultúra” felszíne alatt és ellenére létrejött, jelen volt, sőt jelen van a háborún, a Rajk-peren, a téeszesítésen meg a Szabó-családon felnőtt nemzedékek girbe-gurba tudatában.

• Beszélő