Hajdu

Nyomtatóbarát változat

Elképesztően, sőt jegesen morbid helyzet születésnapon sírkövet avatni, bár tagadhatatlan, hogy a dialektika némiképpen ironikus grimaszától az aktus legalább magyarázhatóvá válik.

Hatvanadik születésnapjára – három évvel halála után – monumentumot kapott Csiky Tibor szobrász, aki, ha tehetné, valószínűleg nem lelkesedne teli szívvel a racionalizmus ilyesfajta tobzódásáért, ám megértené és elviselné, mint ahogy sok mindent megértett és elviselt a megélt 57 év alatt. Pontosabban: igyekezett és megpróbált; számtalan kísérletet tett arra, hogy jól lássa, mi történik itt, s a neki szánt és juttatott helyzetben, melyben illeszkedni ugyan nem akart, legalább részvevő lehessen.

Ami a lényeget, a művészetet illeti: a helyét kiküzdötte. A hatvanas évek végén készült organikus-absztrakt szobrai s a hetvenes években szerkesztett újgeometrikus konstrukciói a magyar szobrászat igen jelentős művei, a halála előtti évekből származó munkák pedig a klasszikus konstruktivizmus kérdéseire adnak szikrázóan pontos választ. Ugyanakkor tanár is volt, élete utolsó tíz évében pedig mesterré lett. Sajátos iskolát teremtett, melyben az akarat és a kemény következetesség uralkodott éppúgy, mint szobraiban. Megtalált helyét övező körülményei azonban megalázóak voltak. Felháborító szegénységben élt a nyolcvanas évek közepéig, s mikorra valamelyest konszolidálódtak volna a viszonyai, beteg lett.

A tízes években sorsa egy rendes kis művészregény, valami bohémos élet könnyes témája lehetett volna, ám saját idejében, az emberarcúsítás korszakában Csiky története csak a sors cinizmusának példatárát gazdagítja.

• Kultúra