Hajdu

Nyomtatóbarát változat

Nyolcvanhárom éves korában meghalt Francis Bacon, a század egyik legjelentősebb festője.

Művészete a szó legszorosabb értelmében emberközpontú: talán ez az oka, hogy Magyarországra csak egyetlen munkája jutott el néhány évvel ezelőtt. Bacon látomása a legfőbb értékről ugyanis túlságosan realista, éppen ezért mérhetetlenül keserű is, egyben hihetetlenül konzekvens és etikus. A dolog így hát nem volt nekünk való. (A szocialista világrend összeomlásának lehetősége akkor villant föl számomra, amikor 1988-ban Moszkvában az új Tretyakovban jól dokumentált és méretes Bacon-kiállítást láthattam.) Realizmusa oly tiszta, mint Samuel Becketté, s olyannyira fájdalmas is. Ahogy Beckettnek, Baconnek sincsenek történetei az emberről, nincsenek fölmentő és elmosó anekdotái, sem érzelmeket indító érvei. Csak száraz, stációkat rögzítő képi mondatai vannak, a negyvenes évek óta nagyjából azonos alanyokkal és állítmányokkal, melyek minden állandóságuk mellett is mindig új relációkat adnak a ténynek: az ember, mint kijelentés, nem más, mint káromkodás. Bacon figurái – Cimabue, Velazquez, Rembrandt, Van Gogh és Soutine tapasztalataival – valami isten laboratóriumában vergődve bizonyítják önmaguk irtózatát, félelmét és a tusakodás tökéletes értelmetlenségét, egyetemessé tágítva a vég vízióját.

Francis Baconnel talán az utolsó realista csapta be maga után ennek a vegykonyhának az ajtaját.

• Kultúra