Timár Katalin

Nyomtatóbarát változat

Nem kisebb dologra vállalkozott a Tölgyfa Galéria legutóbbi kiállítása, mint „hogy képet adjon az új Magyarország vizuális arculatának egy jellegzetes oldaláról, a politikai plakátok, a vizuális propagandaanyagok világáról”. A „bemutató (…) a különböző pártok anyagaiból esztétikai-szakmai szempontok szerint válogat” – hirdeti a szórólap, melynek olvasásakor felmerülhet a – pesszimista – nézőben a kérdés: vajon merre található az az „új” Magyarország, amelyre a mondat fogalmazója gondolt…?! Ám okosabb a kiállítás megtekintése után sem lesz.

A kiállított anyagból az sem tűnik ki világosan, milyen „esztétikai-szakmai” szempontokra gondoltak a rendezők (Beke László, Bodor Ferenc, György Péter, Sinkó István, Varga Éva). Ennek a nagy igényű tudományosságnak ellentmond ugyanis az a felirat, amely a bejáratnál közli a látogatóval, hogy a pártok plakátjai ábécérendben kerültek a falra. Elképzelhető természetesen az is, hogy a rendezők úgy vélték, jobb, ha nem „tukmálják” a nézőre saját véleményüket és szempontjaikat, csakhogy ebben az esetben a kiállítóterem kevesebbet nyújt, mint egy-egy „jobbfajta”, „szaftosabb” aluljáró vagy házfal. Éppen ezért nem véletlen, hogy a bemutató egyik legélvezetesebb részét Nagy Piroska és Sándor Tibor utcai fotói jelentik.

A szervezők azonban láthatólag nem az utcán voltak kénytelenek a kiállított anyagot begyűjteni, így az a sajnálkozás is valójában érthetetlen, amivel bejelentik, hogy vidékről nem került kiállításra szinte semmi. Az idő rövidségével csak részben igazolható ez a tény.

Bizonyos fokig ad hocnak tűnik a vizuális előzménynek tekintett szubkultúra plakátjaiból készült válogatás, mely ha a diszkontinuitást van hivatva illusztrálni, úgy ennek a szerepének eleget is tesz.

Rátérve a tárgyakra, az első és legfontosabb módszertani lépés, hogy leszögezzük, a bírálat itt és most nyugodtan követheti Riegl némileg átértelmezett ajánlását, miszerint „az a legjobb művészettörténész, akinek nincsen személyes ízlése”, ami alatt ebben az esetben persze politikai elfogultságot kell érteni. Más szóval, a különböző plakátokon, jelvényeken, matricákon stb. megjelenő feliratok, szövegek egy más jellegű írás tárgyát képezhetnék, mely vélhetőleg a pártokkal kapcsolatos értékítéletet is tartalmazna. Ez azonban a vizuális értékrendszerrel nem áll egyenes és feltétlen kapcsolatban, mint azt – remélhetőleg – látni fogjuk.

Az 1990-es budapesti tavasz legkedveltebb színei a piros, a fehér és a zöld, kevés feketével vegyítve. Ettől a hagyományosnak tekinthető nemzeti színösszeállítástól csak a szabad demokraták helyenként felbukkanó kékje és a Fidesz narancssárga–kék kombinációja tér el, mely a vörös–zöld komplementer színpár ötletes alternatívája, lévén, hogy maga is kiegészítő színpár. A Fidesz ezek után bátran variálhatja plakátjai tipográfiáját, grafikai elrendezését, ez már nem megy azonosíthatóságának rovására.

A xeroxművészet eszköztelenségének erejét, ám gyengébb darabjait idézik a Magyar Október Párt és a Magyar Radikális Párt hirdetményei. Az MRP a fekete mellé egy másik divatos színt, a pinket választotta, de ez kevés ahhoz, hogy elterelje gondolatainkat elmúlt korok monolitikus diktatúráinak művészetére emlékeztető szimbólumairól.

A politika és művészet ilyen direkt keveredése az MDF-nél sem igazán vált be. A G. Klimt nem létező expresszionista stílusában megrajzolt állapotos nő, amint hajzuhataga domborodó hasán Magyarország alakját veszi fel, jóllehet mondanivalójában egyértelmű, képi megoldásában zavaros eklekticizmust teremt.

A látott plakátok közül messze kiemelkedik Bachman Gábor és Ocztos István munkája, mely éppen a Beszélőt hirdeti. Bachman Rajk Lászlót hirdető műve viszont közelebb áll egy műalkotásként felfogható utópisztikus tervhez, mint egy tömegméretekben terjesztett hirdetéshez.

A jelvények szimbólumhasználatában érhető leginkább tetten, fogható meg az a kép, amit a pártok magukról láttatni szeretnének. Az MDF vissza-visszatérő tulipánja mintha egy Korniss-festményből hullott volna alá a politika régióiba, az Agrárszövetség jelképéről nem is beszélve, mely édestestvére a Kiváló Áruk Fóruma vagy a BNV rossz emlékű, ötlettelen emblémáinak. Érdekes, hogy a Duna Kör frappáns és szemnek is kellemes jelvénye évek óta „forgalomban van”, mégsem vesztett semmit értékeiből az eltelt időben.

A kiállítás legmegkapóbb darabjai azok a nejlonszatyrok, melyek talán a politika és a hétköznapi élet közeledését vannak hivatva elősegíteni; „mindenki Annuskája, a szocdemek Petrasovits Annája” így válik a bevásárlószatyrok sztárjává. Csak irigykedni lehet viszont az MSZP barna papírból készült, ráadásul környezetbarát zacskójára, amelyen a stilizált vörös szekfű ornamentikája leginkább az art decós tapétákat idézi.

Megdöbbentő végignézni a különböző napilapok és folyóiratok címlapjait: egyöntetűen érdektelenek, kivételt ismét csak a Fidesz és lapja, a Magyar Narancs képez. Sokkal több pozitívum a könyvborítókról sem mondható el, mint hogy egy részük szép színes, az erőszak és a halál patetikus ikonográfiáját variálják.

Elvben elképzelhető mégis, hogy az a bizonyos új Magyarország mégiscsak létezik valahol, netalán alakulóban van, csak – mélységes bánatunkra – ebből a vizuális kultúrában még szinte semmi sem látható.

• Kultúra