révész

Nyomtatóbarát változat

1991. december 6-án, a független Ukrajna megszületése után és a Szovjetunió kimúlása előtt néhány nappal Antall József Moszkvában és Kijevben járt, s néhány óra alatt aláírt három alapszerződést. Egyet a Szovjetunióval, egyet Oroszországgal és egyet Ukrajnával. A Szovjetunió megszűnt, tehát az alapszerződés is érvényét vesztette: az orosz–magyar alapszerződést az Állami Duma (illetve elődje, a Legfelsőbb Tanács) máig nem ratifikálta, s egyhamar napirendre sem tűzi a záradékban szereplő követelés (kérjenek bocsánatot ’56-ért!) miatt.

A sajtó Antall moszkvai tárgyalásai és Moszkvában kötött szerződései árnyékában alig foglalkozik az ukrán szerződéssel. Például azzal a ténnyel, hogy a tizenötmillió – köztük a kétszázezer kárpátaljai – magyar lelki kormányzója úgy kötötte meg az ukrán–magyar alapszerződést, hogy a kisebbségi magyarok szervezeteivel senki nem tárgyalt, nem egyeztetett, nem is tájékoztatta őket utólag sem. Pedig a szerződés második cikkelyében szereplő nevezetes határklauzula – „A felek tiszteletben tartják egymás területi épségét, és kijelentik, hogy egymással szemben nincs és nem is lesz területi követelésük” – máig tartó vihart kavar Kárpátalján (Beszélő, 1993, 19. szám).

Az ukrán parlament a szerződésben vállalt kötelezettségeknek megfelelően a térségben elsőként és – Magyarország kivételével – mindmáig egyetlenként 1992. június 25-én elfogadja a kisebbségi törvényt. Ukrajna elismeri a kisebbség kollektív jogait és a kulturális önigazgatás elvét, szöges ellentétben Romániával, Szlovákiával és Szerbiával. A kisebbségi jogok és megnyilvánulási lehetőségek szempontjából a kárpátaljai magyarság a többi magyar kisebbségnél összehasonlíthatatlanul jobb helyzetbe kerül.

1992. július 1-jén Kijevben ratifikálják az alapszerződést. A szerződés szövegéhez tehát hozzá lehet jutni, a KMKSZ vezetői mindazonáltal azt állítják, hogy 1993 tavaszáig nem is tudtak a határklauzuláról.

A magyar Országgyűlés külügyi bizottsága ugyanebben az időben, 1992 júniusában tárgyal először az alapszerződésről, határozatot nem hoz róla, hanem további információkat kér a külügytől. A képviselők, mindenekelőtt a külügyi bizottság tagjai – akik közül később négyen (Fodor András Attila, Iván Géza, Roszik Gábor és Szél Péter) a szerződés ellen szavaznak, egyikük (Kocsenda Antal) pedig tartózkodik – legkésőbb ekkor már ismerték, illetve ismerhették a határklauzulát, és kirobbanthatták volna azt „a forgószélszerű, elemi erejű felháborodást”, amely Csurka szavai szerint végigzúgott a magyar parlamenten tizenegy hónappal később. Ekkor azonban még mindenki csöndben volt. Augusztusban a Magyarok Világtalálkozóján – amelynek nem kevés irredenta érzelmektől áthatott résztvevője volt – senki nem beszélt az alapszerződésről. A Magyarok Világszövetségének választmánya is csak nyolc hónappal később határozott úgy, hogy ellenzi annak ratifikálását.

A külügyi bizottság, melynek 23 tagja közül májusban csak kilencen szavazzák meg az alapszerződést (kilencen nem szavaznak), januárban még egyetlen ellenszavazattal és egy tartózkodással támogatja a ratifikálást.

1993 januárjában lezajlik az MDF VI. Országos Gyűlése, a csurkisták kisebbségben maradnak, Csurka folyamatosan szélsőséges hangnemben támadja a kormányt és az MDF centrumát. Januárban és februárban megjelennek Csurka irredenta nyilatkozatai, januárban egy amerikai lapban a határok újratárgyalását követeli, februárban egy zágrábi lapban kijelenti, hogy Magyarországnak törvényes igénye van a Vajdaságra és Dél-Baranyára, csak ereje nincs, hogy az igényét érvényesítse.

Ekkor kezdődik el a nyilvános vita a határklauzuláról, amelyet a széljobb az elkövetkezendő hónapokban a nemzet élet-halál kérdésévé és a magyarság próbájává emel.

A szerződés parlamenti vitája május 4-én kezdődik, és 11-én ér véget név szerinti szavazással. 223 képviselő mond igent, 39 nemet, és 17 tartózkodik.

A Magyar Fórum hatalmas terjedelemben foglalkozik a parlamenti vitával, Csurka egészen rendkívüli módon még a Helyszíni Tudósításaira szánt második oldalt is átadja a szerződést bíráló felszólalásoknak: „Most átadom, át kell adnom a szót az elmúlt hét egy kiemelkedő jelentőségű eseményének…” Csurka „nemzeti öngyilkossági-halotti bizonyítványnak nevezi a szerződést”, és „a diplomáciai diverzió magyar bérmunkásainak” a „végzetes klauzula” elfogadóit. Maczó Ágnes a parlamentben hazaárulónak titulálja azokat, akik a szerződést megszavazzák.

Végül valóban a szerződés ratifikálása szolgáltatta az alkalmat a legnagyobb kormánypárt szakadásához. Ekkor bukott meg végleg Lezsák és Für kísérlete, hogy Csurkát benn tartsák az MDF-ben. Az alapszerződést elutasító 29 képviselő május 25-én megalakította a Magyar Igazság nemzetpolitikai csoportot az MDF-frakción belül, másnap Für megírta nevezetes lemondó levelét, öt nappal később Csurkát kizárták a frakcióból, azután a pártból, és június 14-én megalakult a MIÉP frakciója.

• Belföld