Gerle János

Nyomtatóbarát változat

1896. Az ezredéves kiállítás a magyar építészettörténet fordulópontja. A kiállítás legtöbb részlete még a múltat idézi, de csírájában jelen van már minden, ami az elkövetkező korszakban, a magyar építészet legeurópaibb korszakában a felszínre kerül. Éppen az a kiállítás célja, hogy megmutassa Európának és önmagának: az ezeréves kultúrájú nemzet készen áll a továbblépésre. A valóságban ilyen fordulóponton állunk 100 év elteltével ismét: sem a múlt, sem a jövő nem látszik tisztán. A kérdés mégis az, lesz-e esély arra, hogy a magyar tervezők megpróbálják a múltra és a jövőre vonatkozó kérdést megválaszolni. Természetesen egy építész számára minden feladat esély arra, hogy a legjobb megoldás megtalálásával megfogalmazza nézeteit. De a világkiállítás nagyon sajátos feladat. Nem egyszerűen kiállításokra, tárgyalásokra, üzletkötésre, hajókikötésre és helikopterfelszállásra alkalmas helyeket kell megtervezni, hanem mindezeken túl a kiállítás (és persze a kiállítás kerítésén túl az ország) egészével kell egy képet megteremteni. Egy mindenkihez szóló, mindenki által megragadható képet, amiben magunkra kell ismernünk (azaz a külföldnek ránk kell ismernie), és amiben fel kell ismernünk a jövőnket is. Meg kell formálni valamit, ami még nem létezik, de olyan erősen fog összekötődni jövőképünkkel, hogy a jövőt magát fogja általunk alakítani. Természetesen fizikai értelemben is így van ez, például az új közlekedési létesítmények meghatározzák évtizedekre a városszerkezet alakulását, én most mégis elsősorban a lelkünkben továbbélő képről beszélek. Lesz-e esély arra, hogy a szakemberek széles köre, akik mindeddig távol voltak a részvétel lehetőségétől, egyáltalán a gondolatától is, kipróbálhassák, hogy tudnak-e élni a szabadsággal, amiben kevés részük volt eddig? Nem fővárosi építészeknek lesz-e esélyük arra, hogy saját vidékük üzenetét hozzátegyék a közösnek kívánkozó képhez? Egyetemisták, fiatalok juthatnak-e apró, ám az összhangzatba belecsendülő feladatokhoz, meglesz-e a lehetőségük saját válaszaik megfogalmazásához? Lesz-e esélyük hazai kivitelezőknek tudásuk fitogtatására, mert ha félreállítja őket az, hogy „úgyse rúghatnak labdába”, akkor végleg elhagyhatják a pályát. Ennek a képnek nem mércéje ugyanis a „legfejlettebb nyugati technológia”, mert egyáltalán nincs mércéje. A legfontosabb benne, hogy valóban a jövőre vonatkozik-e, csak ez lehet a megítélés alapja. Számtalanszor elhangzott már: vajon egyoldalú folyamat-e az Európához történő csatlakozás, nem kell-e Európának is előrelépnie egy találkozás irányába? Ha a világkiállítás egész vállalkozói konstrukciójában nem vagyunk egyenrangú partnerek, akkor a jövőként elénk vetülő kép egy elmúlt világ lejárt eszményeit sugározza. Meg kell találni azt az együttműködési formát, amelyben a magyar szellemi tőke olyan helyzetbe kerül a nyugati működő pénztőke segítségével, hogy saját jövő változatát kialakíthassa. Meg kell találni azt a szervezési formát, hogy a magyar szakemberek egyenlő eséllyel próbálkozhassanak hozzájárulni ehhez a képhez. Ha erejükből nem telik többre, mint provinciális másolatokra, akkor a mindennapi feladatokban úgysem tudnak teremtően jelen lenni. Ha van bátorságuk és tehetségük megragadni az ismeretlent, akkor van esély arra, hogy egész Európa számára figyelemre méltó eredmény jöjjön tétre. Ezért - bár lehet, hogy racionálisnak látszik – veszélyes lépés a nyugati expanzió részévé tenni a világkiállítást, a megépítését egyszerűen egy tervezett gazdasági folyamat állomásának tekinteni. A szellemi szabadság nem bontakozhat ki meghatározott keretek közötti részfeladatok területén. A világkiállítások története azt mutatja, hogy a magyar önreprezentáció mindig meglepte a világot, és elismerést váltott ki. A nyugati nemzetek valószínűleg még sokáig újra és újra csodálkozni fognak, hogy Magyarország egyáltalán létezik.


Legalább a csodálkozás esélyét fenn kell tartanunk az 1995 utáni évekre is.

A fenti cikket A VÁROS című lap novemberben megjelenő számából vettük át. (Szerkeszti: Langmár Ferenc, Papp Emília)

• Vendégoldal