Alkonyatkor érkezünk a falu közepén strázsáló, kivilágított büféskocsihoz. Tavaly ősszel jártam itt utoljára. „Megbukott a polgármesterünk!” – mondja a sör mellé a büfés. A vendégei egymást túllicitálva ötventől kétszázezerig emelik az összeget, amellyel állítólag nem tudott elszámolni az öt cigány jelölt közül választott – MSZP-színekben indult – polgármesterük.
Aristocrat esprit
Átsétálunk a szomszédos kocsmába.
Most, hogy fölhúzták a téglacserép falakat a szomszédok, elválasztandó házukat a garzonháztól, nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy rezervátum. A nagy falon túl a sápadtarcúak és a cigánybarnák néznek farkasszemet egymással. A fal nemcsak a szegényeket választja el a gazdagoktól, nemcsak az adófizető jómódúakat a nincstelenektől. „Kecskebékát, macskát, ki tudja, miket esznek ezek, miket dobálnak ki az ablakukon” – panaszolta a szomszéd a postásnak a bentlakók füle hallatára és ámulatára.
A szomszédság a fölhúzott falakat természetesen a GYIVI-vel szeretné kifizettetni.
Sokan leírták már, hogy az állami gondozottak útja az intézetből a semmibe vezet. Az egri garzonházat azért találták ki, hogy ne oda vezessen. Szerzőnk folyamatosan nyomon követi a garzonház lakóinak sorsát (lásd Beszélő, 1991/18., 32., 49. sz.).
Most úgy tűnik, hogy az önálló életkezdés embertelen nehézségeivel küszködő garzonlakók elől eltűnnek a perspektívák, és útjuk a garzonházon keresztül is a semmibe vezet.
Kollektív elborulás
A címbéli, fekete festékszóróval fölvitt felirat a ház oldalánál „földbe ágyazott”, jókora szemétkonténer oldalán virít.
A pótléklesők
Szakad az eső, amikor megérkezünk az első házhoz. A hozzám beosztott amerikai fiú, Thomas Wise arcából kifut a vér. Döbbenten áll az összedűlni készülő verandás-szoba-konyhás hajdani parasztház közepén. Mellette egy harmincéves asszony, aki hat gyereket nevel – a családi pótlékból, mert férjétől nem kap pénzt. A házban „kézzel csinált” dobkályha, a ház mögött nagyon gondosan megművelt veteményes, amelyben a krumplitól a zöldborsóig minden megterem, ami a konyhára kell. Ebből főznek, másra nemigen jut. A mai ebéd édeskáposzta és zöldborsóleves.
A nyár közepén kész lett az Otthonház. A Heves megyei közgyűlés finanszírozta – pályázat útján nyert támogatásból – a Hevesber-Invest Kft. kivitelezte az építkezést. A ház üres: még nem lakják.
A Heves Megyei Önkormányzati Hivatal Vállalkozási Iroda a műszaki átadást-átvételt követően a GYIVI igazgatójának adta át a kulcsokat a bebútorozásra szánt nyolcszázezer forinttal együtt. A tíz garzonlakás lakásonként két ággyal plusz pótágyakkal fölszerelve harminc személy befogadására is alkalmas.
Alsószentmárton.
A falun átkanyargó busz ablakából rögtön szembeötlik a községi elöljáróság földszintes épületén a túlméretezett, vadonatúj cégtábla: „Polgármesteri Hivatal Alsószentmárton.” Az épület felújított falainak tövében hever a gyepen (fényes délben) egy cigány polgártárs. „A kutyaharapástól a részegekig minden az én dolgom!” – közli Szilágyi Péter polgármester.
Újdonságok
Az öt cigány jelölt közül rá, az MSZP színeiben indulóra esett a falu választása.
Szombaton találkozom a GYIVI nagyobbacska, dolgozó lányaival. Köztük olyanokkal is, akik pályáznak a GYIVI garzonházába. A hír hallatán, hogy ők ott állítólag vegyesen fognak lakni nem GYIVI-s múltú ifjú házaspárokkal, szinte dühösen ugranak föl az asztaltól. „Mi az, hogy ifjú házaspárokkal? Ha az a ház a GYIVI-é, akkor adják a GYIVI-seknek!” Autóval el akarnak menni az állami gondozottak baráti körének elnökéért, aki volt állami gondozott. Az ő közreműködésével már fölállították azt a héttagú bizottságot, amely dönt majd a pályázatokról és arról, hogy kit hívjunk be a garzonházba.
Munkatársunk utánajárt az egri garzonház körüli bonyodalmaknak, ami nem tanulság nélküli. Dokumentálja a kompromisszumkeresés rögös útját.
Tavaly novemberben 150 panaszos levél érkezett a nemrég hivatalba lépő egri polgármesterhez.
A TÜF-vizsgás hegesztő (magas szakmai minősítés, nyugat-európai) volt a „sofőröm” a csepeli papírgyár zötyögős makadámkövein meg-megakadó targoncán. Oldalamon sóhajtozott a BASF gyár halkan guruló BMW furgonjairól, halovány ibolyaillatú toalettpapírokról, mikor a csarnoki „toalett” felé vettem az irányt: „Csókolom, oda inkább ne tessék!”
„Óriási a BASF különben. Dolgoztam a H506-ban, vagyis a H utcában, az ötszázhatodik műhelyben. Minden ábécébetűnek utcája van, bennük a műhelyek százszámra. Ott biciklivel menni idő, azért kell a jó kocsi.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 34 hét
10 év 7 hét
10 év 11 hét
10 év 11 hét
10 év 12 hét
10 év 13 hét
10 év 13 hét
10 év 15 hét
10 év 15 hét
10 év 15 hét