Eltemettük Kardos Lacit. Mint az elmúlt években oly sokakat közülünk, őt is Iványi Gábor ökumenikus szertartásával kísértük utolsó útjára. A ravatalozóban keresztény (vagy keresztyén, nem tudom, itt mi a helyes!?) módra búcsúztatta mindannyiunk lelki atyja, a sírnál azonban elhangzott a kaddis, volt tíz férfi, aki papírról olvasva Iványival elmormolta a végső imát, hogy Laci lelkének zsidó fele ne bolyongjon az idők végezetéig vagy még azon is túl.
1963-ban 22 éves voltam. Természetesen meg akartuk váltani a világot. Minden valamirevaló huszonéves ezt szeretné. A világmegváltás receptúrája azonban nekünk sem volt a birtokunkban. Már lehetett utazni nyugatra, a Nyugatra. (Különösen, ha túsznak itthon maradt legalább egy gyerek.) Adtak hetven dollárt (fogalmam sincs, mekkora összeg volt ez akkor), és akinek ötvenhatban disszidált gyermeke meghívólevelet küldött (ha már elnyerte ott az állampolgárságot), az mehetett. Nem könnyen, nem egyszerűen, de mehetett.
Ünnepek és illúziók
Meghaladná e dolgozat kereteit annak kifejtése, hogy a nemzeti ünnepekre a nemzeti önazonosság-tudat erősítése és megőrzése érdekében miért van szükség, de hogy szükség van rá, azt a legkülönbözőbb kultúrákban meglévő hasonló ünnepek bizonyítják. Minden nemzetnek megvannak a maga ünnepei, amelyek általában a nemzet történelmének pozitív eseményeihez kapcsolódnak. Ilyenek a nemzetalapítás, a győztes csaták, a függetlenség kivívásának emléke, olyan kataklizmák emlékei, amelyek a nemzet sorsát döntően befolyásolták.
Most, amikor az MDF tartja a maga sátoros ünnepét, s üdvtörténeti helyszínné fásítja a lakitelki sátor helyét (várjuk az obeliszket, Varga Imre vagy Makovecz tervezésében), most, amikor az alámerülő és kidekkoló Antall végre a világ színe előtt keményen kiáll a vízlépcső megépítése ellen, és igyekszik nyilvánvalóvá tenni, hogy a (ma még) szlovák gaulauter hazudós kalandor, most, amikor a Magyar (Kir.?) Rendőrség skinheadekkel tárgyal, kár Langmár Ferencnek meghamisítani a demokratikus ellenzék egyik legnagyobb vihart kavaró, legnagyobb szabású akcióját csak azért, hogy személyes ellenszen
A tanulás szabadságáról
Most, hogy a felvételi ponthatárokat naponta közlik az újságok, furcsa érzéseim támadnak. Eszembe jut egy régi történet, a hetvenes évekből, talán az MSZMP X., 1970-es kongresszusa utánról. A kongresszusi irányelvek alapján ugyanis a műszaki egyetemekre felvehetők számának drasztikus emelését rendelte el a párt, és ennek következtében – utólag, tehát valamikor augusztusban – sok százan kaptak értesítést a korábban elutasítottak közül, hogy mégis felvették őket a műszaki egyetemre.
Zétényi Zsolt országgyűlési képviselő, a róla elnevezett törvény kiagyalója 1992. március 5-én az Össztűz című televíziós program vendége volt. Havas és Liszkai riporter urak nem kímélték az igazában rendkívüli módon bízó honatyát. Z. Zs. önmaga karikatúrájaként ismételgette vérszomjas vágyait, s egyre nyilvánvalóbbá vált az elfogulatlan néző számára, hogy az értelmes vitának nincs esélye a kamerák előtt. A riporterek már-már szánni kezdték az igaza mellett érveket felsorakoztatni nem tudó, s emiatt mind csökönyösebb képviselőt, ám ekkor Z. Zs. megpróbált kievickélni a csávából.
Kétségtelen, hogy az Irodalmi Újság egyike volt azoknak a soha el nem alvó fényeknek, amelyek ébren tartották a nemzeti lelkiismeretet. Hogy kikhez jutott el, kik olvasták, azt nagyon nehéz lenne ma megmondani, s nyilván a szerkesztőséghez beérkezett levelek sem tájékoztatnak pontosan azokról, akiknek körében ez a mindvégig magas színvonalú lap kifejtette a hatását.
1955–56-ban, 14-15 évesen, természetes volt, hogy vasárnap esténként az EMKE-nél vártam a Népsport hétfői számát a Kinizsi és a Vörös Lobogó legfrissebb eredményeivel.
Zendülni a Btk. 137. paragrafusa szerint csak legalább három fő tud, másoljuk ide a 352. paragrafus (2) bekezdését: „öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő a zendülés kezdeményezője.”
De miért is zendültek ezek a még éppen tini fiúk? Nem másért, mint azért, mert a honvédséget is elérte a kapitalizmus szelleme – természetesen a protestáns etika nélkül.
Részben helyhiány miatt, részben mert Kőszeg Ferenc számos gondolatomat már elmondta helyettem, most csak T. G. M. néhány állításával szállok vitába.
1. Az országgyűlési választások idején az ország lakossága nem valamifajta létező pártprogramokra szavazott, hanem szlogenekre. Bárki került volna is ki győztesen a választásokból, balgaság lett volna azt hinnie, hogy politikai tőkéjével szerezte meg a parlamenti többséget. Politikai tőkéje ugyanis kizárólag a demokratikus ellenzéki hagyományokkal rendelkező SZDSZ-nek volt.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
8 év 10 hét
10 év 35 hét
10 év 39 hét
10 év 39 hét
10 év 40 hét
10 év 41 hét
10 év 41 hét
10 év 43 hét
10 év 43 hét
10 év 44 hét