Skip to main content

Demszky Gábor

Demszky Gábor: Ottilia „beavatkozó szociológusként” a bűvkörébe vont

2014. február 23.

„Ottit”, ahogy a családjában nevezték, 1976-ban ismertem meg. Egy cigánykutatás kapcsán, a mélyszegénység iránt érdeklődő, „kezdő szociológusként” Kozák Gyula egyenesen egy bankfalui cigánysorról vitt el hozzá. Az első pillanatban elvarázsolt Ottilia lakásának atmoszférája. Kopott bútorok közt ismerősök, ismeretlenek, gyerekek, kutyák, macskák nyüzsögtek, Ottilia pedig folyamatosan és párhuzamosan beszélgetett és tevékenykedett.

Demszky Gábor: Én és az SZDSZ

A  politikát emberek csinálják. Emberek, akik általában élvezik a hatalmat, és szeretnek többnek mutatkozni, mint amennyit valójában érnek, s a dölyfösségük ellenére bizalmukba kell férkőzni ahhoz, hogy elérjünk valamit. Ez nekem általában nem ment. Lerítt rólam, hogy mit gondolok róluk. Mindig nagyon igyekeztem megfelelni a választóknak, de a magyar politikusok között különc maradtam. Külföldön nagyobb megbecsülésnek örvendtem, mint a hazai politikai körökben. Tudom, hogy ez elsősorban rajtam múlott. Lélekben a régi ellenzéki maradtam akkor is, amikor már régen a politikai élet befolyásos tagjának tartottak. Holott a valóságos befolyásom a dolgok menetére igen korlátozott volt. Igazából csak a fővárosi ügyekben volt jelentős, országos ügyekben alig. Pártom vezetői el is várták tőlem, hogy tartsam távol magam az országos ügyektől, s azokban engedjem át a terepet nekik.

Demszky Gábor: Megsemmisülésünk története

2012. október 14.

A 2008-as nagy gazdasági válság megrendítette a nagyvilágban a piac szabályozó erejébe vetett bizalmat. Az EU is egyre nagyobb bajba került. A kapitalizmusba és a demokráciába vetett bizalom gyengülése a populistáknak kedvezett. Árnyék vetült a legfontosabb értékeinkre. A mi közös európai világunk épp akkor, amikor közelebb került hozzánk, hirtelen a legrosszabb arcát mutatta felénk. A válság okozta káosz éppen azokat a liberális gazdaságpolitikai célokat és az ezekből következő közszolgáltatási reformokat kérdőjelezte meg, amelyeket több mint másfél évtizede hirdettünk. Ebben a helyzetben a kormánynak is, a válságnak is kiszolgáltatott főváros imponáló erőt aligha mutathatott. Defenzívába kerültünk, mentegetőzni kezdtünk, amivel még inkább magunkra húztuk a problémákat. Magyarországon is a liberálisokat kezdték mindenért felelőssé tenni. Így szaladtunk bele 2009-ben a megsemmisítő vereséghez vezető európai parlamenti választásba. A padlóra kerültünk, és már nem is tudtunk onnan felállni.

Demszky Gábor: Közép-Európa: elitista ideológia?

Visegrád


A nyolcvanas években néhány térségünkbeli értelmiségi újra felfedezte Közép-Európa fogalmát, amely sokunk fantáziáját megragadta – az enyémet biztosan. Mégpedig, kissé leegyszerűsítve, elsősorban a következő implikációk miatt: Igazságtalan, hogy kommunizmus van nálunk. A mi civilizációnk nyugati, kultúránk nyugati, ízlésünk nyugati, tehát a politikai rendszerünk is nyugati lenne, ha nem igázott volna le bennünket egy idegen civilizáció, a keleti kommunizmus.

Demszky Gábor: A regionalizmus és Budapest

Budapest csatlakozás előtt


Megnyitómban három kérdéskörre fogok kitérni. Először is: miért szeretem én az Európai Uniót? A második kérdés, hogy miért nincs európai értelemben vett regionális rendszer még Magyarországon? Mi hiányzik ehhez, és mi van e helyett? A harmadik kérdésem nagyon praktikus, és itt túllépem a megnyitó szerepet, tehát a régió aktív szereplőjeként is nyilatkozni fogok: mi a teendő, hogy legyen regionális rendszer, és mi a teendő a központi régióban annak érdekében, hogy itt mindenki megtalálja a számítását – a régióhoz tartozó Pest megye, az egyes települések, a főváros és a kerületek.

Demszky Gábor: Konrád György köszöntése a Károly-díj elnyerése alkalmából


Kedves Barátaim!

Ma végre egyszer megint ünnepelni jöttünk össze. Mesterünk és barátunk, Konrád György a minap megkapta a legmagasabb európai kitüntetést, a Károly-díjat.

Konrád jelentőségének és hatásának a titka az, hogy egy lépéssel mindig előttünk és a történelem előtt jár. Nem kettővel vagy hárommal, mert akkor mi, kortársai és barátai nem tudnánk követni – és Konrád tudja, amit Ady úgy fejezett ki, hogy „jaj annak, aki kihull a Mából”.




Demszky Gábor: 11. A politikai státusfoglyok szabadon bocsátassanak

„Mit kívánna ma a magyar nemzet?”


A politikai státusfoglyok szabadon bocsáttassanak – hangzik a 11. pont. Politikai státusfoglyok – remélem, nemcsak még – nincsenek. Tehát ha azt akarom, hogy ma is aktuális legyen ez a pont, át kell fogalmaznom. Talán úgy hangozhatna, hogy a politikai jogok szabadon és teljes mértékben érvényesüljenek. Mert ma nem érvényesülnek szabadon és teljes mértékben. Kollégáim tételesen kifejtették az első tíz pont kapcsán, hogy miért nem. Hadd utaljak röviden azokra a jelenségekre, amelyek aláássák politikai szabadságjogainkat. A közszolgálati médiumok egyoldalú, pimasz megszállására gondolok.

Demszky Gábor: 1998


’98 februárjában, egy hétfői délután fáradtan ültem az irodámban. Általában a hétfő a legnehezebb napom: délelőtt főpolgármesteri kabinet-, délután fővárosi frakcióülés, majd az SZDSZ ÜT sokszor éjszakába nyúló tanácskozásai a Mérleg utcában. És persze a csak aznap letárgyalható, elintézhető egyéb ügyek és programok. Pihenésképpen bekapcsoltam a televíziót. Akkor még az alkotmányos szokásjog és a házszabály normális értelmezése szerint minden héten volt plenáris parlamenti ülés. A képernyőn épp Horn Gyula beszélt.

Demszky Gábor:


Tíz évvel a rendszerváltás után még mindig beszélni vagyunk kénytelenek a magyarországi kommunista diktatúra százezernyi áldozatának erkölcsi kárpótlásáról. Pontosabban: ennek az erkölcsi kárpótlásnak az elmaradásáról. Pedig a „totalitarizmus gyökereit” csak akkor tudjuk elvágni, ha valóban demokratikus jogállami módon szembenézünk a kommunista múlttal. Ez a szembenézés azonban mindmáig csak nagyon felemás módon történt meg, pedig Magyarország csak egészséges nemzetként juthat valóban vissza Európába.

Demszky Gábor: A szabad kultúra ára



Pénz és kultúra – érzékeny fülekben perverz csengése van ennek a szópárosításnak. Különösen most, tíz évvel a rendszerváltás után, amikor egyre szorongatóbban vetődik fel a kérdés: igazságos árat fizet-e a magyar kultúra a szabadságáért, vagy igazságtalanul magasat? Tudom: a szabadságnak ára van. A kultúra Magyarországon szabad lett, az eszmék szabad áramlásának nincsenek akadályai. Önkéntelenül adódik azonban a következő kérdés: nem fordulhat-e elő, hogy olykor épp a finanszírozás módja tereli más irányba, netán fékezi a szabadon áramló eszméket?

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon