Ezt a kis utcát gyerekkorom óta jól ismerem, sokszor róttam macskaköveit iskolába menet. Amikor Vlagyimir Volfovics Zsirinovszkij telefonon hosszan elmagyarázta, merre találom a Ribnyikov köz 1. szám alatti pártközpontot, egyszeriben feltolultak bennem a régi emlékek. A XIX. században épült ház már az én időmben, az ötvenes évek közepén is kirítt társai közül. Lakóit sorozatosan kitelepítették azzal, hogy az aládúcolt épületet lerombolják, és modern áruházat nyitnak a helyén.
A napokban volt az első olyan ülése a Dumában, ahol pártunk igazán megmutathatta aktivitását, bölcsességét. Igazi centristákként viselkedtünk, az én elnökletemmel, mi lehettünk a mérleg nyelve. Jó törvényeket fogadtunk el. Azt is mondhatnánk: ez volt Natasa Rosztova első bálja. És ahogy az orosz közmondás tartja: ez az első palacsinta nem sült oda.
Régebben, a korai szakaszban, ifjúságunk is vágyott arra, hogy katonás uniformisban járjon, habár ez nem jelentette, hogy militarista szellem uralkodott a pártban.
Megérkezem nemrég Mihajlovkába, a szülővárosomba, Volgográd megyében van, éppen ott, ahol Paulus tábornagy Sztálingrádnál kapitulált – kilencvenezer lakos, három nagy gyárából kettő bezárva. Az egyiket, amelyik tankokhoz gyártott indítómotorokat, végleg felszámolják. Cseljabinszkban és Volgográdban már megszűnt a tankgyártás, így hát motor se kell hozzá. Kérdezem a nagybátyámat, aki az ellenőrzési osztály vezetője volt:
– Mért nem álltatok át valami polgári termékre?
– Nem kifizetődő. Rég kiöregedett a berendezés.
Az, bohóc – és még csak nem is különösebben tehetséges. Bohóc, akiért a lakosság alig 10 százaléka rajong. Mindenütt vannak hasonló mentalitású emberek, mint ahogy szexuális kisebbségek képviselőit is mindenütt látni… Amikor egy ilyen alak, akinek legfeltűnőbb jellemvonása a megállíthatatlan, véget nem érő beszédfolyam, betör a politikába, mindig visszhangra talál. Olasz barátaim szerint, ha náluk szerepelne a tévében, mint a hiányos öltözékben képviselő-jelöltségre apelláló hölgyemények, ugyanilyen arányban szavaznának rá.
Németország és Oroszország közeledése az egész világ érdekeit szolgálja: más államok németellenes politikája nem ok arra, hogy ellenséges legyen köztünk a viszony. Zsirinovszkij most jóval nagyobb hatalommal és befolyással rendelkezik, mint én, biztos vagyok benne, hogy a parlamenti struktúrákban még tovább nő az ereje. Anyagi támogatásunkra már nincs szüksége. Vlagyimir, Volfoviccsal jó barátok vagyunk, megértjük egymás törekvéseit. Ő orosz Oroszországot akar, én német Németországot.
Gerhard Frey (a Német Nemzeti Szövetség elnöke)
Októberben még nagy hangon emlegették a vörösbarna veszélyt, a kommunisták és az általuk támogatott nacionalisták fenyegetését, ám két-három hónap se kellett neki, hajszál híján már egységfrontra is hajlandóak velük lépni a gajdarista demokraták, hogy együtt szánjanak szembe, úgymond, a fasisztákkal.
Először fordult elő a totalitarizmus évtizedei alatt Oroszországban, hogy megfordult a nép és a politikai elit kapcsolata: a nép nem azt választotta, amit az elit előírt neki. Mi történt valójában? Újabb előre gyártott forgatókönyvvel van dolgunk, vagy „zseniális” történelmi improvizációval?
Mennyi köze volt Zsirinovszkijnak a hajdani KGB-hez? Ha volt köze hozzá, van-e ennek bármiféle jelentősége a jelenlegi politikai helyzetben? S végül, kicsoda Zsirinovszkij: az orosz politika legnagyobb bohóca, egy báb, aki bábjátékossá vált, vagy egy valóban veszélyes alak? Ha az utóbbi, milyen veszélyt jelent valójában?
Zsirinovszkij 1970-ben végezte el a Keleti Nyelvek Intézetét, ami a KGB-káderek „bölcsője” volt.
1. Sanyarú gyermekkorom hozzájárult ahhoz, hogy jól tanultam. Ebben próbáltam valamiféle elégtételre találni.
2. Én a legszélesebb körű fejlődés híve vagyok – a legfontosabb, hogy ne legyen ellenségeskedés, ne uralkodjon egyetlen nemzet, ne legyen diszkrimináció.
3. A végső roham Délre, az orosz kijárat az Indiai-óceánra és a Földközi-tengerre – valóban az orosz nemzet megmentésének feladata.
4. Nem lehet az alattvalók előtt csokoládéval vagy csak ostorral hadonászva vezetni…
5.
Az orosz cárok közül utoljára I. Pál, a „megkésett uralkodó” aggódott amiatt, hogy az orosz birodalom terjeszkedése magában hordozza a bomlás elemeit. Félelménél azonban erősebb volt benne a szerzés vágya: miután Londonnal dacolva szövetséget kötött Bonaparte első konzullal, kozákokat, gyalogságot, sőt könnyűtüzérséget indított útnak, hogy Közép-Ázsia kánságait és emirátusait leigázva az angolokat kiverjék Indiából.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
8 év 13 hét
10 év 39 hét
10 év 42 hét
10 év 42 hét
10 év 44 hét
10 év 44 hét
10 év 44 hét
10 év 46 hét
10 év 47 hét
10 év 47 hét