Szlovákiában irracionális dolgok történnek, és egyre több jel mutat arra, hogy az országrész és egész Csehszlovákia az utóbbi másfél év legsúlyosabb válságát éli át.
Pozsonyban a város főterén többezres tömeg a fasiszta államot ünnepeli, és a háborús bűnösként kivégzett volt államelnök, Jozef Tiso szentté avatását követeli. A szlovák főváros utcáján sétáló Václav Havel köztársasági elnököt megtámadják, és kíséretének több tagját fizikailag bántalmazzák.
Persze, ne okoljuk a szétszórt figyelmű Európát. Az elmúlt napokig a szomszédos Budapestről sem igen látszottak, láttattak a szlovákiai helyzet fortélyos bonyodalmai. Nem keltett különösebb meglepetést, hogy alig néhány héttel a Polgári Fórum kettészakadását követően, a szlovákiai „testvérszervezet”, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) mozgalmában is kenyértörésre került sor. A szlovák politika erős embere, Meciar kormányfő elérkezettnek látta az időt, hogy szervezetileg is lépjen a „Demokratikus Szlovákiáért”.
Persze lehet, hogy ha megszületik a nagy népszavazás várva várt eredménye, minden másképp lesz. Pavlov miniszterelnök már kitűzte az országos árreform időpontját: április 2-től – mondja – minden „megújult, szuverén köztársaság” szabadon határozhatja meg az áremelés mértékét (a központilag előírt árszint fölött). Akkor egy csapásra megszűnik az áruhiány… Az igen szavazatok – úgy véli – ezentúl őt is minden lépésre felhatalmazzák, minden intézkedését igazolják. Az utóbbi hetekben egyébként is egyre többekben támadt gyanakvás: hogyhogy ennyi mindent lehet?
A hétvége krónikája
Február 22.: A vegyes nemzetiségű, tízezres horvátországi kisvárosban, Pakracban a helyi tanács a rendőrőrsöt kivonja a horvát belügyminisztérium hatásköréből, és az ún. Krajnai Szerb Autonóm Tartomány belügyi szerveinek a parancsnoksága alá helyezi.
Március 1.: A pakraci rendőrség szerb nemzetiségű tartalékosai erőszakkal lefegyvereznek 16 horvát rendőrt.
Romániában mindenki egyetért azzal, hogy az 1990. május 20-án megválasztott parlament elsőrendű feladata az ország alaptörvényének megalkotása lenne. Kizárólag ez biztosíthatja, hogy az ország európai demokratikus jogállammá váljék.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a Vatra Romaneasca–Romania Mare-koalíció eltávolodik a hatalomtól, s ellenzéki erőként próbál fellépni. Természetesen szó sincs arról, hogy az eddigi demokratikus ellenzékhez közeledne, hanem független erőként, nyílt fasiszta-populista propagandával támadja a hatalmat. Ráadásul néhány, eleddig demokratikusnak ismert lap is, mint amilyen az Atlasul Liber–Cluj, 180 fokos fordulatot vettek: február közepén már nyíltan antiszemita cikkeket közöltek.
Február 3-án független katonai szakértőkből álló csoport érkezett Litvániába a januári események kivizsgálására. Amikor azonban február 12-én vizsgálataik befejeztével hazafelé tartottak, a pályaudvaron néhány rohamosztagos hármójukat letartóztatta (két tisztet és egy parlamenti képviselőt), és a katonai parancsnokságra hurcolták őket. Kihallgatás után alapos személyi motozáson estek át, melynek során természetesen semmit nem találtak.
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a három balti állam közül a Nyugat leginkább Észtország függetlenedési stratégiáját támogatja. Az észtek koncepciójától idegen mindennemű szélsőség, a belső politikai erők nem konfrontálódnak látványosan, s kifogástalan a régi, még nem demokratikusan választott parlament és az Észt Nemzeti Kongresszus (a legitim nemzetgyűlés) kapcsolata.
Március elsején a többi balti államhoz hasonlóan Lettországban is népszavazáshoz hasonló, úgynevezett megkérdezést tartottak az ország függetlenségének kérdéseben. Erről és a várható fejleményekről kérdeztük meg Knut Skujeniekst.
Beszélő: Milyen a hangulat Rigában az eredmények közzététele után?
Knut Skujenieks: Az eredmény a legoptimistább becsléseket is túlszárnyalja: a lakosságnak több mint nyolcvan százaléka ment el szavazni, s hetvennégy százalék adta le a voksát a független lett államra.
A Szovjetunió az Irak elleni szárazföldi támadás előtt még az utolsó órákban is rendkívül intenzív diplomáciai erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy elfogadtassa hatpontos béketervét, s ezáltal elejét vegye az offenzívának. A szovjet békekezdeményezéseket alapvetően kettős szempont motiválta: egyrészről az, hogy Gorbacsovra egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a belső konzervatív erők (nem utolsósorban a hadsereg), másrészről pedig az, hogy a Szovjetunió ismét aktív szerephez akar jutni a közel-keleti rendezésben s az Öböl-térség újfajta erőegyensúlyának létrehozásában.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
8 év 11 hét
10 év 36 hét
10 év 40 hét
10 év 40 hét
10 év 41 hét
10 év 42 hét
10 év 42 hét
10 év 44 hét
10 év 44 hét
10 év 45 hét