Lénárd Ödön

Vissza a főcikkhez →

1977 júniusában VI. Pál fogadja Kádár Jánost a Vatikánban, és a pápa közbenjárására Magyarországon szabadon bocsátják az utolsó fogságban lévő katolikus papokat és szerzeteseket. Közöttük Lénárd Ödön (ma kilencvenedik életévéhez közeledő, akkor hatvanhét esztendős) piarista szerzetest, aki a leghosszabb időt töltötte börtönben, 1948 januárja és 1977 júliusa között három szakaszban összesen 19 évet és három hónapot. (L. A magyar katolikusok szenvedései 1944–1989, Havasy Gyula dokumentumgyűjteménye.) Szabadulása után írt trilógiája a keresztény magatartásról (Só és mécs) először szamizdat kiadásban jelent meg 1982–84-ben. A szerző munkáját bizonyára politikai okokból nem terjeszt(h)ette az illetékes egyházi fórumok elé, de minden állítását abban a jóhiszemben fogalmazta meg, hogy azok teljesen megegyeznek a római katolikus anyaszentegyház tanításaival.

A külső erőszak, pl. egy lágerlét sok szenvedést okozhat, végső fokon megfoszthat valakit az életétől is, de épp ezzel a krisztusi, belső, erkölcsi szabadsággal szemben tehetetlen. Századunk nem egy börtönlakója szögezte le nagyon határozottan, hogy egész életében soha olyan szabad nem volt, mint a börtönben! Hisz azok között a körülmények között minden külső kötelességtől, felelősségtől, társadalmi sodrástól és csábítástól mentesen csak belső életet élt, a maga hozzáférhetetlen belső világában, amihez szabadon sokkal kevésbé jutott hozzá! Igaz, hogy ez elképzelhetetlen a benső önzéstől, egocentrizmustól való mentesség nélkül, de aki ahhoz ragaszkodik, az az első lapok után már rég letette ezt az írást.

Ez a benső erkölcsi szabadság menti meg a lelket családi vagy társadalmi zsarnokságok béklyói elől is. Visszaélni mindennel lehet, ettől még semmi nem lesz bűnös, romlott vagy elvetendő. A rabszolgaságban pedig nemcsak a rabszolgatartó, de maga a rabszolga is bűnös: hisz vállalja a szolgaságot, inkább, mint az élete kockáztatását!

Nagyon világosan vessünk számot azzal, hogy a keresztény ember végső ereje mindig transzcendens, az Istenbe való kapaszkodás. A földi hatalom viszont legtöbbször pusztán immanens: az éhes ösztönök nyugtalan, egocentrikus, terjeszkedő szerveződése. Azért köztünk bár igen sokszor a Rosszé a hatalom, de a Jóé az erő!

(Só és mécs, Márton Áron Kiadó, 1997, 85. o.)

• Beszélő évek – 1977