Magos Gábor

Vissza a főcikkhez →

A Corvin mozi a Kisfaludy közben azért volt ideális hely a harcoló forradalmárok számára, mert a Kisfaludy köz 4. sz. épületben üresen álltak egy volt munkásszállás helyiségei, a közvetlen szomszédságban volt a Práter utcai iskola alagsorában egy hatalmas konyha és hozzá tartozó étkezőhelyiség, de a legfontosabb előnye a Kisfaludy köznek az volt, hogy a mozi mögötti benzinkútból literszám lehetett hordani vödrökben a benzint, ami azokban a napokban nem üzemanyagként szolgált, hanem harci eszközként, lőszerként a támadó Vörös Hadsereg ellen. Mostanában általában Corvin közről beszélünk, s ilyenkor a tulajdonképpeni Kisfaludy közről van szó, melynek még az is hatalmas előnye volt, hogy ívben görbül, és így kijárata van mind a Kőrútra, mind pedig az Üllői útra. De nem erről akarok most írni, hanem a harcok során kialakult gyakorlatról, a Molotov-koktél készítésének és felhasználásának gyakorlatáról.

Először talán a készítésről. Üveg kell hozzá dugóval, rongy és benzin. Az üveg nem volt probléma, mert a pincékben, padlásokon volt elég régi üres üveg, és a srácok hoztak mindig eleget a legkülönbözőbb méretekben. A literes, hétdecis és félliteres dugós üvegek voltak a legjobbak, mert azokat a nyakuknál fogva úgy lehetett dobni, mint a nyeles kézigránátot, és azokhoz illettek rendszerint legjobban a dugók is. A literes csatos üvegek – ez kiderült az első napokban – kevésbé voltak alkalmasak, mert súlyuk miatt a gyerekek célzottan alig tudták dobni, és a távolság miatt se nagyon szerették, no meg rongy se nagyon fért a csat alá. Ezért aztán az alakult ki a gyakorlatban, hogy a csatos üvegek rongy nélkül és akkor repültek, amikor a tank vagy lövegvontató már találatot kapva megállt és lángot fogott, s csak arról volt szó, hogy minél több benzin jusson még a környékére. Ha a dugó túl vastag volt, akkor bicskával lefaragták, ha meg kicsit karcsú, akkor vastagabb anyagból való rongyot kellett használni. Erre jók voltak a széttépett frottírtörülközők. Az persze nagyon fontos volt, hogy rongy és dugó olyan szorosan „üljön”, hogy kezelés közben meg dobáskor semmi esetre se lazulhasson meg, hanem csak az üveg szét-törésekor jöhessen ki az első csepp benzin. Csodálatos, hogy a „készítés” közben és különben is, milyen ritka volt a baleset. Készíteni csak fürdőszobában volt szabad. Benzint üvegbe tölteni csak tölcsérrel. A kész molotovot is mindig a fürdőszobában tárolták, rendszerint a fürdőkádban.

No és most a felhasználásról. Az ötödik és negyedik emeleti lakások voltak alkalmasak, de néha harmadik emeletit is használtak. Az egyik ablak – amelyikből tilos volt palackot dobni – a főnöké volt, aki irányította, vezényelte a támadást. Erre a funkcióra mindig felnőttet vagy idősebb gimnazistát választottak. A dobók között, akik a többi ablak mögött működtek, már voltak fiatalabb srácok, akik jól, messzire tudtak dobni, és fegyelmezettek voltak. A főnök sok helyütt „figyelő” néven szerepelt, s csak neki szabadott kinézni. Az első napokban ugyanis az volt a szokás, hogy a dobás után kinéztek az ablakon, mire a ruszkik persze azonnal odalőttek, és nemegyszer találtak is. Így alakult ki aztán az a gyakorlat, hogy a dobás után nemhogy az ablakhoz nem lehetett odamenni, hanem azonnal a lakás hátsó részébe kellett rohanni, vagy a lakásajtón keresztül ki a házfolyosóra, mert egy repeszgránát-belövés mindenkit megölhetett vagy súlyosan megsebesíthetett, aki abban a szobában maradt, ahonnan a benzines üvegeket kidobták.

A főnők a messzibb ablaknál figyelt, nemegyszer a szomszéd szobából – nyitott ajtó mellett –, s ha tank vagy páncélkocsi, lövegvontató közeledett a Körúton – rendszerint a Duna felől, a Boráros tér irányából jöttek –, akkor szólt a dobóknak, illetve átkiabált, hogy hány jön és hogy „vonalban” vagy „libasorban” jönnek-e. Rendszerint libasorban jöttek. A figyelő főnök aztán, mikor közelebb értek, azt is bekiáltotta, hogy a Körút melyik oldalán jön a célpont „itt” a jobb oldalon, vagy „odaát” a bal oldalon. Eközben egy vagy több ablak mögött felkészült egy-egy hármas csoport: a két dobó és a gyufás. A dobók kihoztak a fürdőkádból egy-egy – ritkábban két – előkészített üveget, és letették az asztalra vagy az odakészített hokedlire.

A támadás négy fázisban zajlott le. Az első hármat a figyelő főnök kiáltásai vezényelték: a „készen vannak” – „vigyázz” – „rajta” mintájára alakultak ki a vezényszók az első napokban. Általánossá vált, hogy – a páncélos sebessége szerint – kb. egy perccel azelőtt, hogy a célpont a dobók ablaka alá ért, hangzott el az első kiáltás, hogy „tölts”, mire a két dobó kézbe vett egy-egy üveget és azt fejjel lefelé tartotta, hogy a kilógó rongyvégbe szivároghasson egy kis benzin, miközben a harmadik kézbe vette a gyufásskatulyát és kivett néhány szál gyufát. Pillanatok múlva jött a második parancs: „gyufa” vagy „tüzet”, mire a gyufás srác – sokszor 10-12 éves – gyufát gyújtott, ha eggyel nem sikerült, kettőt-hármat, s azzal lángra lobbantotta egymás után a két dobó „bombáját”. Mire ezzel elkészültek, rendszerint már jött a harmadik parancs: „most” vagy „dobás”, mire közvetlenül egymás után 1-2 méterre az ablaktól a két dobó kihajította a saját üvegét, s mivel a célt nem láthatták, a szemben lévő házat célozták meg. A gyakorlat az volt, hogy az egyik egy emelettel feljebb célzott, esetleg a tetőperemre, a másik pedig egy emelettel lejjebb, mondjuk egy balkonra. Néha az első dobó hajított még egy második üveget is. S ebben a pillanatban már következett a negyedik fázis: rohanni ki a szobából, hátra, ahogy már az előbb mondtam.

Hozzá kell tennem, hogy ez a harci módszer persze nemcsak a mozihoz legközelebb eső házak emeletein fejlődött ki, hanem a József körút széles szakaszán, és mind a páros, mind a páratlan oldalon. Ez az oka annak, hogy a Kilián laktanya frontja előtt is tele volt a körút kiégett szovjet tankokkal és páncélkocsikkal. Ezeket azonban nem a Kilián „hős védői” pusztították el, mert Maléter katonáinak se fegyverük, se lőszerük nem volt ezekben a napokban, s ők nem gyártottak és használtak Molotov-koktélt.

• Befejezetlen jelen