Vissza a főcikkhez →

(…) A kormány sem nem kénytelen, sem nem kelletlen teszi azt, amit most tesz, hanem egy visszarendeződési tendencia részeként.

Az egyik [erre utaló] jelzés a konkordátumkötés szándékának a kinyilvánítása. A Vatikánnal történő konkordátumkötés felvetése ugyanis teljesen váratlanul történt, és sokakban megdöbbenést váltott ki. Az ezredfordulóhoz közeledve ugyanis joggal gondolhatná az ember, hogy az az elv, amely szerint a törvények egyaránt mindenkire vonatkoznak, teljesen magától értetődik. A vallás- és a lelkiismereti szabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényben ez a megközelítés az egyházi ügyek területén is érvényesül. Az említett törvény egyébként többek között lezárta a különmegállapodások korát, és ezzel a törvény előtti egyenlőség talajára helyezkedett. Ezért ma Magyarországon a vallási kérdéseket az összes érintettre egyaránt vonatkozó… törvények rendezik; a még megoldásra váró ügyeket pedig szintén mindenkire ható jogszabályokkal kívánjuk rendezni, így ennek a paktumpolitikának a felelevenítése teljesen anakronisztikus lenne.

Az alkotmányunk egyébként egyetlen esetben enged eltérést az általánostól, akkor, amikor a 70/A. § (3) bekezdésében kimondja: „A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.” Ez az úgynevezett kedvezményes megkülönböztetés elve…, amely a szóhasználatban mint pozitív diszkrimináció terjedt el. Őszintén remélem azonban, hogy senki sem gondolja komolyan, hogy az egyházak sorában éppen a legnagyobb magyar egyház, a római katolikus lenne a leghátrányosabb helyzetben, olyan hátrányban, amely azt indokolná, hogy esetében eltérjünk az általánostól. Ezt állítani ugyanis legalább olyan abszurd lenne, mint amilyen abszurd az, hogy Szlovákiában a kisebbségi nyelvek védelme helyett a többségi nyelvről alkottak törvényt.

Nem tudom, tisztelt Ház, hogy pontosan mi késztethette a miniszterelnök urat a konkordátum ügyének felvetésére; olyan lépésre, amelyre még a KDNP-t magába foglaló előző kabinet sem vállalkozott.

Szerencsére… a miniszterelnök úr vatikáni vendéglátói körültekintőbbek voltak, és ha értesüléseimnek hinni lehet, a lengyel példára hivatkozva felhívták a miniszterelnök úr figyelmét arra, hogy nem könnyű egy átfogó konkordátumot nemzeti szinten elfogadtatni. A lengyel kormány ugyanis megkötött egy ilyet, aztán a parlament nem ratifikálta.

Meglepő, tisztelt Ház, hogy a magyar miniszterelnök figyelmét a magyar nemzeti érzékenységre egy idegen állam képviselőjének kell felhívnia. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a miniszterelnök úr vendéglátói is csak a formát illetően bizonyultak ennyire előzékenynek, a tartalmat illetően már kevésbé, hiszen ha értesüléseim nem csalnak, magától az ötlettől nem álltak el: részmegállapodásokat javasoltak az átfogó konkordátum helyett. No és állítólag azt is, hogy az új magyar alkotmányban – és most figyeljenek, tisztelt képviselőtársaim! – legyen utalás arra, hogy az állam az egyházakkal való viszonyát kétoldalú megállapodásokkal rendezi. Magyarán: az általános, egységes és mindenkire egyaránt érvényes jogrendszerünk megbontására tettek javaslatot…

(Mészáros István László az SZDSZ parlamenti képviselője. Beszéde 1996. március 11-én hangzott el az Országgyűlés tavaszi ülésszakán.)

• Befejezetlen jelen