Kende Tamás

Vissza a főcikkhez →

Az ENSZ-alapokmány 42. cikke fölhatalmazza a Biztonsági Tanácsot, hogy állandó haderő létrehozásával és fölhasználásával megtegye a szükséges intézkedéseket a nemzetközi béke és biztonság megőrzése érdekében. Az alapokmány elfogadását követően kialakult nemzetközi helyzet azonban megakadályozta, hogy az állandó ENSZ-haderőket egyáltalán létrehozzák, vagy hogy a BT a legfontosabb háborús ügyekben elítélje és megakadályozza az agressziót.

A Biztonsági Tanács eddig csupán két esetben – Koreában és Kuvaitban – járt el a 42. cikknek megfelelően, s mindkét esetben nagyrészt amerikai csapatokból álló nemzetközi ad hoc haderőt hatalmazott fel az ENSZ-zászlók alatti fellépésre.

Az alapokmány szelleme és rendelkezései ugyan magukban foglalják a békefenntartó erők fölállításának lehetőségét, az általános vélemény mégis az, hogy a BT-nek ezt a kérdést a haderő fölállításáról szóló határozatának és a fogadó állammal kötött megállapodásának kell szabályoznia, eseti jelleggel.

Ez a határozat megszabja a felállítandó haderők működését és feladatait. A műveletek operatív irányítása az ENSZ-főtitkár, katonai irányítása pedig az általa kinevezett katonai parancsnok kezében van. A főtitkár gondoskodik a nemzetközi haderő összeállításáról. Figyelembe veszi a méltányos földrajzi megoszlás, a nagyhatalmak és a különösen érintett államok távolmaradásának elvét. A békefenntartó erőket az általánostól részben eltérő forrásokból és más elvek szerint finanszírozzák.

A békefenntartó csapatok abban különböznek a Koreában vagy Kuvaitban bevetett, illetve az alapokmány szerint felállítani kívánt haderőktől, hogy ezek nem a nemzetközi jog kikényszerítését tűzik célul, hanem a háborús konfliktusban részt vevő felek beleegyezésével – az önvédelem esetét kivéve – erőszak alkalmazása nélkül kísérlik meg a viszály föloldását.

A békefenntartó tevékenység négy évtizedes múltra tekint vissza. ENSZ-megfigyelők működtek és teljesítettek jószolgálatot 1948-ban Palesztinában, 1949-ben és 1965–66-ban India és Pakisztán határán, 1958-ban Libanonban, 1963-ban Jemenben, 1988-tól az iraki–iráni és a pakisztáni–afgán határon, 1989-től Közép-Amerikában, Angolában és Namíbiában stb. Békefenntartó csapatok bevetésére először 1956-ban a szuezi válságban került sor. 1960-ban Kongóban a katangai válság megoldása, 1962-ben Nyugat-Irán önrendelkezése, 1964-ben Ciprus belső békéjének megőrzése, 1973–79-ig az egyiptomi és a szíriai csapatoknak az izraeli haderőtől való elválasztása, 1978-tól a Dél-Libanonból történő izraeli csapatkivonás garantálása, ütközőzóna fölállítása és a haderőcsökkentés ellenőrzése volt a csapatok feladata.

Maga a tény, hogy kommunikációs csatornaként szolgáló pártatlan nemzetközi erő van jelen a konfliktusban, sokkal nagyobb hatással van a felekre, mint a haderő tényleges fegyveres ereje. Az ENSZ-erők – és erre a legjobb példa a nicaraguai rendezés – képesek egy komplex béketerv megvalósítására is, amely a harcoló haderők lefegyverzésétől, az átmenet belső rendjének fenntartásán át a szabad választások megszervezéséig és megfigyeléséig is terjed.

• Külföld