–matern–

Vissza a főcikkhez →

A szerzőpáros az 1945 utáni lakásjogszabályok elemzésével mutatja be az úgynevezett szocialista lakásgazdálkodás történetét. A kirajzolódó, igencsak mozgalmas kép már nem csupán a lakásvagyon lerablásáról szól, hanem abban – mint cseppben a tenger – az elmúlt negyvenvalahány év Nagy Fosztogatásának és Nagy Osztogatásának a története is benne foglaltatik.

A zsákmányolás – a lakásszektorban is – valójában már jóval a háború előtt elkezdődött (lásd zsidótörvények), egyre szélesebb körben folyt a háború után, de a rendszerváltásban teljesedett ki igazán.

Kezdetben „csak” a lakásfoglalások visszamenőleges elismeréséről volt szó (1945. január), a tulajdonosi jogok látszólagos érintetlenül hagyásával; a legalizálás az elhagyott lakásokra (és ingóságokra) vonatkozott. A sebtiben felállított lakáshivatalok feladata azonban már a spontán lakossági zsákmányolás ellenőrzése lett, s a visszamenőleges legalizálást kellett volna kiszorítania a zsákmányolás előzetes jóváhagyásának a „találok egy lakást, s kiigénylem magamnak” jogszabályokkal is elősegített gyakorlatával.

Az 1948-as lakáskódex két szempontból is „előrelépést” jelent. Lényegesen bővíti a kiigényelhető lakások körét (meghagyva az állampolgári kezdeményezést a megfelelő lakás megtalálásában), továbbá igényelhet a hatóság is. Igénybe lehet venni lakásokat, helyiségeket az új hivatalok, szervezetek, pártok stb. számára is. S közben egyre szigorodik a hatóságot megkerülő, spontán zsákmányolási akciókkal szemben.

1951-ben a nagy kitelepítési akcióval sikerült jelentősen növelni az egyre fogyatkozó elfoglalható lakásokat, miközben – újabb szigorításokkal – a fővárosba költözés folyamatát is igyekeztek megállítani.

A nagy zsákmányolás végül is az 1952-es államosításban vált teljessé. Ettől kezdve a lakásjogszabályok az állami bérlakások kiutalási szabályaira és a bérleti szabályozásra szűkülnek. De 1957-ig érvényben marad az a gyakorlat, hogy az „igénylő” maga keresi meg a számára megfelelő lakást vagy lakószobát, amelyre igénylését beadja (a hivatal már különböző preferenciák alapján rangsorol az igénylők között).

1956 rövid, bár jellegzetes intermezzo ebben a szép építkezésben. Ekkor ugyanis újra megismétlődik a háború utáni spontán lakásfoglalási hullám, s ezt az új kormány kénytelen visszamenőleg legalizálni.

Az újabb, 1957-ben életbe lépő (de még 1956-ban készített és kihirdetett) lakásrendelet a hatóság teljes térnyerését bizonyítja: megszűnik a címre adott igénylés, valamint a „jogos” lakásigény kielégítésének bármiféle határidőhöz kötése.

Mivel gyakorlatilag megszűntek (apróbb kivételektől eltekintve, mint emigrálók, hosszabb börtönbüntetést töltők) a zsákmányolható lakások, sőt az állam maga is kénytelen volt lakásokat építeni, a történet a 60-as évektől az osztozkodás és a osztogatás története. Ez követhető nyomon a bérlői jogosítványok és a bérbeadói kötelezettségek bővítésével/szűkítésével, a kvázi tulajdonosi jogosítványok szélesítésével, majd – kezdetben csak az elit számára – valódi tulajdonosi jogokká válásával.

A történet végül is a hivatal és az állampolgár huzakodásának a története is. Minél inkább erősödött a hatósági zsákmányolás, annál érzékenyebben reagált a hivatal a spontán lakossági akciókra (miközben természetesen a hatalomra kerülő új elitet hozzájuttatta a jó színvonalú lakásokhoz). S a lakásügyi hatóságok feladata is szépen alakult: a spontán lakossági akciók ellenőrzésétől a lakások „megfelelő” preferenciák szerinti elosztásán keresztül napjainkig, amikor is az elosztható lakások nullára apadtak, csupán a spontán lakossági foglalások megtorlása maradt. S ki tudja, hogy innentől egy új történet kezdődik-e?

• gazdaság