Vissza a főcikkhez →

Az 1994-es választások után megszületett kisebbségi önkormányzati rendszer lehetőséget teremtett arra, hogy a romák intézményes formában képviselhessék érdekeiket. A jogalkotó szándéka szerint a kisebbségi önkormányzati rendszer elsődleges célja a kulturális autonómia biztosítása, valamint a kisebbségi érdekek érvényesítése. Ugyanakkor a kisebbségi törvény csupán körvonalazza azoknak a tevékenységeknek a körét, amelyeket a kisebbségi önkormányzatok folytathatnak: „27. § (4) A helyi kisebbségi önkormányzat saját hatáskörben – a rendelkezésre álló források keretei között – intézményt alapíthat és tarthat fenn, különösen: a) a helyi közoktatás; b) a helyi írott és elektronikus média; c) a hagyományápolás; d) a közművelődés területén. (5) A rendelkezésre álló források keretei között jogosult: a) vállalatot, más gazdasági célú szervezetet alapítani, működtetni, b) pályázatot kiírni, c) ösztöndíjakat alapítani.” (1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól.)

Ennek következtében a roma/cigány kisebbségi önkormányzatok valódi érdekérvényesítő és kultúrafenntartó szerepének kibontakozását számos tényező korlátozza. A helyi roma vezetők túlnyomó többsége nem rendelkezik sem megfelelő szellemi, sem kapcsolati tőkével a hatékony érdekérvényesítéshez, a települések nagy részében teljesen hiányoznak a romák helyi döntéshozatalba való bevonásának a hagyományai. Ahol volt korábban valamilyen helyi törekvés arra, hogy a cigányság helyzetével foglalkozzanak (például volt helyi cigány klub, vagy a tanácsban cigány tanácstag is ült), ott ezt leginkább az asszimiláció előmozdítása motiválta, és a kisebbségi-többségi vezetők viszonyát – a helyi társadalomban uralkodó játékszabályoknak megfelelően – a kliens-patrónus viszony jellemezte. Már csak ezért is megy nehezen a települési önkormányzat és a kisebbségi önkormányzat együttműködése, az egyenrangú viszony megteremtése. A települési önkormányzatot semmi nem kötelezi arra, hogy autonóm politikai szereplőként fogadja el a kisebbségi önkormányzatot, és hogy biztosítsa a kisebbség részvételét a többség-kisebbség együttélését érintő játékszabályok kialakításában. A hatékony érdekképviseletet az is gátolja, hogy miközben a kisebbségi önkormányzat a kulturális autonómia biztosításának intézménye, működésétől a romák többsége társadalmi marginalizáltságuk felszámolását várja (az akut megélhetési problémák kezelésére segélyt, hosszú távra biztos munkalehetőséget, elfogadható lakást, a gyermek jövőjét biztosító iskoláztatás támogatását stb.). Egy olyan intézmény azonban, amely alapvetően a kultúra, az identitás megőrzését szolgálja, nem oldhat meg szociális problémákat (se hatásköre, se forrása nincs erre). Másképpen fogalmazva: a szegénység hatékony kezelését vállaló szociálpolitika nem helyettesíthető a kisebbségi önkormányzati rendszerrel, s ha a kisebbségi önkormányzat feladatát a romák szociális ügyeinek intézésére redukálják, az végső soron a szegénység etnicizálását eredményezi. [Lásd erről Szalai Júlia: Az elismerés politikája és a cigánykérdés. In: Horváth–Landau–Szalai (szerk.) Cigánynak születni. Budapest, Aktív Társadalom Alapítvány – Új Mandátum, 2000.]

A fő kérdés persze az, hogy valójában kiknek az érdekeit képviseli egy kisebbségi önkormányzat. Egyáltalán nem egyértelmű ugyanis, hogy valóban a helyi roma közösség érdekeit jeleníti meg az a helyi roma kisebbségi önkormányzat, amelynek tagjaira a nem romák is szavaztak, s amely teljes egészében a települési önkormányzat pénzügyi támogatásától, önkorlátozási hajlandóságától függ.

• Roma-dosszié