Vissza a főcikkhez →

1990-től ugyanazok az állambiztonsági álhírek keringtek Budapesten, mint (mondjuk) Varsóban és Berlinben: „párttagot tilos volt beszervezni”; „a demokratikus pártok a leginkább »terheltek«, hiszen a kommunista rendszer ellenségeinek megfigyelését az ő soraikból kellett megszervezni”. „Csak törpe kisebbség ügye az állambiztonsági múlt, ráadásul ők maguk az ügynökök.” „Nincs olyan állam, mely kiszolgáltatná titkosszolgálati ügynökeit a nyilvánosságnak, a korábbi ellenségnek” (az oroszok éppen ekkor bőszen tették). „Magyar állampolgárt Magyarországon kukkolni valóban nem szép, de a kém- és a katonai elhárítás az egészen más”, „a felderítés pedig maga James Bond, hősök gyülekezete, akik védték országunkat, hazánkat, államiságunkat” (ki ellen is?); a nyugati imperializmus ügynökei viszont mindmáig kémek, hazaárulók. Mindezekben a vélekedésekben talán az a közös, hogy a rendszerváltással csupán annyi történt: átálltunk a másik oldalra, korábbi ellenségeink oldalára, s most már együtt, jót röhögünk az egészen. „Az ártatlanokat, akik nem politizáltak, azokat miért figyeltük volna?” Aki nem politizált, magyarán kussolt, azzal a szervek nem is foglalkoztak. Holott nagyon is, mert – a langyos gulyást szürcsölgetve is – totálisak tetszettek lenni, messze nem volt elég „nem politizálni”, elég volt a gyanú, a gyanúhoz pedig semmi sem kellett, csak „látómező” – s ezt tudjuk utólag, vagy legalábbis tudhatnánk, ha akarnánk tudni.

• Játéktér