Vissza a főcikkhez →

Szüneteltetik vagy csendben lezárták a Carlos-ügyet? – tettük fel a kérdést három évvel ezelőtt, amikor a Legfőbb Ügyészség egyéves nyomozás után Carlos rejtőzésére hivatkozva felfüggesztette a terrorista ellen indított büntetőeljárást (Beszélő, 1991/31). Hitetlenkedve fogadtuk a közlést, hogy egy év alatt az ügyészségi nyomozók semmiféle választ nem találtak az eljárást megindító kérdésre: „elősegítették-e – bűnsegédi vagy bűnpártolói minőségben – magyar hivatalos vagy más személyek” Carlos terrorcsoportjának tevékenységét. Kételkedtünk a félhivatalos magyarázatban is: a Carlos-ügy kiteregetése terrorveszélyt hozna Magyarországra. A kormány – véltük – inkább azt nem akarja kiteregetni, hogy a Carlost segítő hivatalos személyek egy része továbbra is hivatalos személy (Beszélő, 1991/28). És azt is feltételeztük, hogy a kormány nem a terroristák, hanem a KGB rosszallásától tart. Hiszen akkor, 1991 júliusában még volt Szovjetunió. Igaz, már nem sokáig.

Ma is értetlenkedünk. Nem értjük, miért nem folytatódik az eljárás, holott a büntetőeljárási törvény szerint a nyomozást folytatni kell, mihelyt a felfüggesztés oka megszűnt. De főleg azt nem értjük, miért gondolja a legfőbb ügyész helyettese, hogy a magyar hatóságok a magyar titkosszolgálati iratokat nem adhatják át a Carlos elleni nyomozást vezető francia vizsgálóbírónak. Ezt nemcsak azért nem értjük, mert nem világos, hogy a pártállam mely titkát érdemes még védeni, öt évvel a pártállam összeomlása után, hanem azért sem, mert a francia, de most már a magyar sajtóból is tudható, hogy a magyar állambiztonsági szervezet a Carlos-anyagokat rendszeresen átadta NDK-beli testvérszervezetének, a Stasinak, és azok hozzáférhetőek nemcsak a francia nyomozóhatóságok, hanem jórészt a történelem kutatói számára is. A magyar hatóságok úgy látszik, továbbra is szívükbe rejtik, amit a sajtó már az egész világ szemének kitár.

• Szemle