Gáll Ernő

Vissza a főcikkhez →

Romániában nem volt és nincs olyan etnikai tisztogatás mint az egykori Jugoszláviában. A kolozsvári Mátyás-szobor eltávolításának kísérlete azonban – a nemzeti-kisebbségi tudatot is tolmácsoló szimbólumok közötti tisztogatás részeként – kimeríti a kulturális etnocidiumra, a történelem kisajátítására irányuló konok próbálkozások több ismérvét.

A merénylet terve nem Funar polgármester találmánya, ám azt el kell ismernünk, hogy ravaszságban, primitív és szélsőséges kizárólagosságban a funari „újítás” viszi el a pálmát. E téren, lássuk be, övé az elsőbbség. Azoknak ugyanis, akiket már a két világháború közötti korszakban zavart Fadrusz János alkotása mint az erdélyi főváros magyar múltjának és jellegének kifejezője, meg kellett elégedniük azzal, hogy egy „értelmező” szöveget rögzítenek az alapra. 1940-ben levették ezt az (állítólag Jorga szövegezte) bronztáblát, hogy aztán a második világháború után a „Mathias rex” latin felirat – a reneszánsz király udvarában honos művelődéshez híven – az együttéléshez, a megbékéléshez nélkülözhetetlen kompromisszumot hirdesse.

A remekbe készült szoborcsoport azonban továbbra is sokak számára jelentett elviselhetetlen látványt. Akadt olyan – szakmailag egyébként kiemelkedő – műtörténész akadémikus, aki már évekkel ezelőtt a tér s a szobor esztétikai-urbanisztikai fogyatékosságairól cikkezett, mintegy sugallva e kompozíció felszámolását. A burkolt felszólításnak akkor nem volt gyakorlati következménye.

Az impozáns lovas szobor azonban nem maradhatott az általa megjelenített múlt s Kolozsvár szimbóluma. Napjaink szoborháborúját a szobrok tegnapi vetélkedése előzte meg. Sőt, ez a furcsa, de jelentésteli verseny ma is zajlik. A város másik terén állították fel annak a Vitéz Mihály havasalföldi vajdának a lovas szobrát (a városi folklór szerint a Mátyás-szobornál magasabbnak kellett lennie), aki a XVI. század végén rövid időre Erdélyt hatalmában tartotta, egyik alvezérének bronzalakja pedig a „szabók bástyája” előtt strázsál. A nyugati hegység lázadó mócait vezető Horeát két szobor is megörökíti, Funar egyneműsítő érdemeit pedig az 1848-as román szabadságharcos, Avram Jancu oly sokat vitatott szobra öregbíti az ortodox katedrális s a román nemzeti színház között.

Ezek a szaporodó s immár többségbe került műemlékek a zömmel magyar, illetve német jellegű erdélyi városok 1918 utáni elrománosítását szolgálják: Kolozsvárott és egyebütt a több százezres nagyságrendű Munténiából és Moldvából betelepítettek demográfiai/politikai szerepét egészítik ki. Tény, hogy Trianon előtt az erdélyi városok az évszázadok során kialakult (súlyos társadalmi-nemzeti igazságtalanságokat is hordozó) társadalmi rétegződést és uralmi viszonyokat tükrözték. A múlt ezen emlékét azonban – ha szándékunk az, hogy „bevalljuk” s végre „békévé oldhassuk” – nem lehet megsemmisíteni vagy meghamisítani.

Térségünk „historizált nacionalizmusai” (Szűcs Jenő) viszont éppenhogy állandó sérelemként, újból és újból átélt traumaként idézik fel a tegnapokat, s nyilván nem a megbékélés, hanem a szüntelen konfrontáció végett. Az identitást hordozó jelképek révén szított konfliktusok, a Mátyás-szobor elleni támadáshoz hasonló merényletek akkor is vészjóslóak, ha nem vezetnek az értelmi szerzőktől várt eredményre. A „Bosznia-szindróma” (Konrád György) tüneteiről árulkodnak. A kelet-európai kisállamok – Bibó diagnosztizálta – nyomorúsága, a közösségi neurózis, a mesterségesen szított félelmek láncreakciója manapság is fenyeget: a provokációknak nem szabad engedni, ám a brechti felhívás – „Állítsátok meg Arturo Ui-t” – is újra rendkívül időszerű, ugyanakkor a legelszántabb tiltakozás, a leghatározottabb akció sem mondhat le a józan önkorlátozásról.

Nem engedhető meg, hogy az 1990 márciusában Vásárhelyen történtek – bárminő formában – a Szamos partján megismétlődjenek. Ehhez viszont a központi hatalom szerveinek erélyes beavatkozására lenne szükség. Kérdés csak az, hogy a Funar-féle párt parlamenti szavazatainak kiszolgáltatott kormány, illetve az államelnök milyen lépésre képes elszánni magát.

(Szerzőnk Kolozsvárott élő filozófus, a Korunk volt főszerkesztője.)

• Külföld