Beney Zsuzsa

Nyomtatóbarát változat

Még egyszer feltorlódnak a hangok, mint ágaskodó paripák, megtorpannak a láthatatlan akadály előtt, csupa fénylő hát, tompor, lebegő sörény, a farkak csapkodása. Zuhogás valameddig, ahonnét nincs tovább, ahol összegyűlik, a mérhetetlenbe fordul a mozgás – mert nincs további útja többé, a hangok egymásra préselődnek, és mint soha eddig, élesen hallhatóvá válik a polifónia, a harmónián átütő nem harmónia, a nem lehet harmóniája – mert abban, ami túl sok, nincs válogatás, nincs szerkezet, megszűnik a rend, sötétségbe merül az áttetsző és világos építmény, a szellőjárta ház, a vasvázas torony, a csillagok szerkezetének mintájára láthatóvá lett kristálypalota. De mégsem egészen így, mert csillogóbban, mint előtte valaha is, felfénylik a tompa szürkületben a kristálypalota képzete, a csak-körvonalak kontúr-csipkéje, amin újra meg újra átcsapnak a hullámok, a zene jajgató siráma, e folytonosan partnak ütköző hullámverés, a panasz-dalok megszakíthatatlan árama. A folytonosan újrakezdődő, felemelkedő és lehulló s ezt százszor és ezerszer megismétlő monoton dallam és monoton ritmus, ami soha, egyetlenegyszer sem egyezik meg az előzővel – mert már tudjuk, s egyre jobban, hogy most már, a végén semmi sem ismétlődhet, mert minden egyes újrakezdés egyben a legutolsó újrakezdés is. És mint legutolsó, egyben legelső is – az idő, a zene edénye, megváltozik, nem üres forma többé, hanem önmagával kitöltött, tapintható anyag, a hangok nem a levegő hullámain szállnak, s nem tűnnek el a levegő hullámainak elfoszlásakor, nem távoznak a végtelen csendje felé, nem ismerik a halkulás fogalmát – hanem összetorlódnak és megmaradnak, egymást taposva, mint a láthatatlan fal előtt megtorpanó lovak. Fordulnának vissza, lennének újra csend vagy születés, a megcsendítés varázsa, teremtés, de nem az anyag, hanem a lélek néma birodalmában, abban a csendben, mely a hangok forrása – de nem lehet már, a teremtés ideje elmúlott, s elmúlott a múlandóság ideje is: az, ami most betölti a világot, mindennek egyszerre jelenlevése, a hangáradat, mely egyre jobban elfedi egymást, és mégis, még mindig, ha legutoljára is – mintha legelőször lenne megkülönböztethető a dallamok síró íve, a szólamok egymást fedő és egymáson elcsúszó ritmusainak differenciái. Egyetlen zeneművet hallgatunk, s ezen az egyen áthallatszik valamennyi régi, a hangokon a régiek már elnémult csendje és sohasem elnémuló csendje, s a kétségbeesés, nem azért, hogy most már ez az utolsó, hanem azért, hogy miért nem hallgathattuk eddig is mindig a legutolsót, hogy miért vesztegettük a nekünk adatott hangokat némaságra és csendre, és miért a nekünk adatott csendet másra, mint e hangok megszületésének figyelmére. S a zene áradása, e szirtfokoknak ütköző hullámverés, a nincs tovább örökös hangzuhataga, tajték, mely vissza-visszacsap a lélek megkeményedett időfalára, ez át nem eresztő hártyára, mely hártya is, selyemburok, de kőfal is, mészkősziklák lánca, folytonosan omló és folytonosan épülő, sótól és holdfénytől csillogó éjszakai partfok, átitatja ezt a falat úgy, hogy ezentúl csakis a hangok anyagtalan anyagából magasodik, s ez az anyagtalanság áthatolhatatlanná válik, keményebbé minden más anyagnál, mert nincs már egyetlen rés, melyen át a csönd, a megnyugvás, az álom vagy a meghalás csendje átszivároghatna. Ez az utolsó zene eltorlaszolja az élet útját, elérhetetlenné a végét, s ami eddig a belesimulás lehetősége volt, most fallá válik. Az öregember távolabb van a haláltól, mint a fiatal – mert már nem áll előtte jövője, hanem eggyé válik, magához hasonlítja azt. Nem hallgatja a zenét, hanem eggyé válik vele – s ez a zene, melyet itt hallgat, már régen nem zene, régen nem a hangok születése vagy elmúlása, csak torlódása, mint lovaké a láthatatlan fal előtt, vagy a tenger hullámainak csapkodása az emlékek leomló és újramagasodó sziklafalain. Az öregedő lélek belevész a zenébe, mint ahogyan belevész a látványba is, eggyé válik azzal is, éppen úgy látvánnyá lesz maga is, mint ahogyan hanggá – másnak nem, csak önmagának hallhatóvá, s önmagának is hallatlanná, mert az öregember számára már nincs kint és bent, nincs különbség a hangzó és a hallott, a zenei hangok differenciáltsága és az egésznek mindennél zengőbb élménye között. A legutolsó pillanatban az én és a világ eggyé válik, az én szenvedése betölti a világot, szenvedéssé válik az is, a zene pedig az addig fel nem ismert szenvedés hangjává, jajgatássá, melyben megszólal a szépség, ez örök jajgatás, melyet eddig elhallgattatott a bennünk élő én, a bennünk élő világ, e kettő kölcsönössége – mert a jajszó csak a tökéletes csendben lesz hallhatóvá, s a zene, melynek hangjai többé már nem tűnnek a semmibe, összetorlódik, és nincs ember, aki megsejthetné, hogy abban, a legutolsó pillanatban mit hallunk majd: szépségét-e, vagy a benne elkárhozott lelkek örök jajgatását?

• Mentőakció