Szigeti Péter

Nyomtatóbarát változat

1989 nyarán, amikor a mostani pécsi kiállításomon látható képeim készültek, a moszkvai televízió legnépszerűbb műsora az a kora délelőtti alig 15 perces adás volt, amelyben egy hipnotizőr igyekezett tekintetével s különféle kézmozdulatokkal szuggerálni a nézőket. Óriási sikere volt. Az évtizedek óta tartó ideológiai fogság tette volna fogékonnyá a közönséget aziránt, hogy valóságosnak vélje azt, ami nem az? Nem tudni… E fogság jeleivel mindenesetre lépten-nyomon találkoztam. Egy alkalommal házigazdám lakásában családi összejövetel volt. a vendégek között egy fiatal katonatiszt is megjelent. Összeismerkedtünk, s én hamarosan menekülni próbáltam a beszélgetésből, olyannyira világos volt a köztünk feszülő egyet nem értés. A fiatal tiszt hogy mentse a helyzetet, felkapott egy poharat, és elkiáltotta magát:

– Arra igyunk, hogy a Fehér Házon vörös zászló lobogjon!
– Erre nem iszom – mondtam elszántan.
– És miért nem iszik rá? – kérdezte a lelkesült provokátor.
– Azért nem – mondtam a tekintetek kereszttüzében –, mert azt hiszem, az nem volna jó.
– És miért nem volna jó? – szegezte nekem az újabb kérdést a tiszt.
– Hát, talán azért, mert azt az amerikaiak nem akarják – válaszoltam némileg kitérően –, és ha nem akarják, akkor maguktól nyilván nem tűzik ki.

Itt szerencsére a házigazdák közbeléptek, s elejét vették a vita elfajulásának. 1989-ben Moszkva birodalmi főváros volt, az összeomlás határának innenső oldalán. 1989 nyarán Moszkvában megpróbáltam a megkövült időt fényképezni, azt a szovjet-orosz kultúrát, az orosz-szovjet örökkévalóságot, amely annyira átfog mindent, hogy részleteiben talán nem is változtatható meg. S amely örökkévalóság – úgy tűnik – nem lehet más, mint végzete a benne élő embereknek.

• Rábeszélő