Zirkuli Péter

Nyomtatóbarát változat

A Franciaországból hazatérő külföldi joggal vélheti, hogy afféle banánköztársaságban járt, hisz botránysorozatokon kívül mostanában másról sem olvashat a sajtóban – kezdte nemrég vezércikkét az Express, arra utalva, hogy a véget járó törvényhozási ciklus bíráinak igencsak meggyűlt a baja az egyre magasabbra tornyosuló törvényszegésekkel. Az „ügyek” többsége – véletlen folytán? – nem kímél sem miniszterelnököt, sem sztárújságírót, belekeveredik baloldali politikus éppúgy, mint jobboldali, s miközben az ártatlanság vélelmét mindenki igyekszik fönntartani, a titkos pénzek szaga egyre terjed, s gyanút kelt, ahogy szolgálatra viszontszolgálat a válasz.

A franciák sehogysem tudták megemészteni sem a pártkasszákat tápláló hamis számlákat, sem azt, hogy ezekben az ügyekben kegyes amnesztia született. „Végtére is, ha a honatyák büntetlenül csalhatnak, miért is ne válhatna össznemzeti szokássá az ilyen furcsán kettős könyvelés…? A közélet ferdülése rendes viszonyok közt sem fogadható el. S egyszerűen szégyenletes akkor, amikor – válság, munkanélküliség közepette – családok ezrei nem tudják, miként is húzzák ki elsejéig. Szakadék tátong hát Franciaország lakói és politikusai között, kikről oly nagyon szeretnénk továbbra is azt hinni, hogy tisztességesek, hogy odaadóan teszik a dolgukat.” Vajha a klasszikus jobboldal, vagyis a március végi képviselő-választások várható nyertese betömhetné ezt a szakadékot! – sóhajt fel reményeinek s politikai vonzalmainak megfelelően az Express főszerkesztője.

Az Express egy másik cikke a miniszterelnök, Pierre Bérégovoy ügyét firtatja, aki pár éve Mitterrand régi jó barátjától, a tőzsdebotrány közben 1989-ben elhunyt Patrice Pelat-tól kapott kamatmentesen majd’ tízéves lejáratra egymillió frankos kölcsönt, hogy lakást vehessen Párizs egyik elegáns kerületében. A miniszterelnök, egyébként volt pénzügyminiszter, rendezte az adósságot az örökösökkel, pénzt, műtárgyakat adott át, az ügy által keltett botrány hullámai azonban csak nem akarnak elülni.

Mi a következménye az efféle afféroknak? – teszi fel a kérdést az Express egy harmadik cikke. A politikusok kétféle módon reagálnak. Egyrészt a bírákat bírálják: nem lehet tőlük nyugton politizálni, ítéleteiket politikai szándékok vezérlik, s egyébként is a terjedő munkanélküliség közepette fejeket követelő nép kedvében akarnak járni. Másrészt azonban elismerik: végül is a bírák általában függetlenségüket megőrizve, rendesen dolgoznak, hisz többnyire tudható, személy szerint melyik politikus, mikor s hogyan galoppírozta el magát.

Botrányok persze mindig voltak. Miből fakadnak hát ezek a mostaniak? Az Express cikkírója így összegzi az okokat: a jó évtizedes a francia decentralizáció hátulütője az, hogy túl sok a kiskirály. A tévé-rádió, hála a baloldalnak és a technikának, teljesen liberalizálódott. Nincs állami monopólium, tehát senki sem élvez védelmet, a nagyfőnökök sem, s az újságírók végére járnak mindennek. A nemzetgyűlés összetétele megváltozott: kevesebben vannak azok, akik nagy vagyont örököltek, több az „újgazdag”, vagyis gazdagodó, aki könnyűszerrel enged a kísértéseknek. Korunk hőse lett például Tapie, a kültelki suhancból lett milliomos (a marseilles-i focicsapat tulajdonosa s egyben miniszter), az új típusú menedzser, ki tűzön-vízen át célhoz ér. Végül pedig: a kis fizetésű bírák el nem mulasztanának egy esélyt sem, hogy a politikus körmére koppintsanak: úgy érzik, lekezeli őket, adja a bankot és a nagyot – állapítja meg a közbotrányok okait sorolva az Express.

A neoliberalizmus egyik legjelesebb alakja, Jean-François Revel az Expressből épp két évtizede kivált, függetlenségre, kritikára törekvő Le Point-ban a korrupció tágabb összefüggéseit vizsgálja. Úgy tartja, hogy az Európai Közösségben korántsem dúl mindenütt, a tizenkét országban eltérő a súlya: három helyen, Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban van legnagyobb tere, itt működési elvei és okai azonosak. Első kategóriája: a sikkasztás, a „kijárás”, a közmunkákon szerzett közvetítői jutalék. A második kategóriába a tiszta adok-kapok üzletelés tartozik: azok az üzletemberek, akik barátai a hatalomnak, előnyt élveznek. A harmadik kategória: a közhivatali kinevezések és szubvencióosztások színtere. Franciaországban, „az elnöki mindenhatóságból és felelőtlenségből következően” (amiről egyébként Revel legutóbbi könyve is szól), a második és a harmadik kategória a legelterjedtebb, míg Olaszországban az első, mivel ott az erős központi hatalom hiánya decentralizálja a korrupciót. Spanyolországban a párhuzamos centralizáltság és decentralizáltság miatt mindhárom kategória virul: a spanyol miniszterelnök-helyettes testvérét, aki szabályos irodát tartott fenn befolyásának árusítására, egyenesen „kijárónak” becézték. A kormányon lévők mindhárom országban politikai elfogultsággal vádolják a bírákat, és rettentő dühösek a sajtóra. A főkérdés Revel szerint persze még mindig nyitva áll: vajon minek tekintik korrupciós kiváltságaikat az államférfiak – amúgy demokratikusan? Járandóságnak? Szociális vívmánynak?

(Párizs)

• Külföld