Szergej Baruh

Nyomtatóbarát változat

A Balkán-félsziget évezredek óta Kelet és Nyugat, Észak és Dél ütközőpontja. Nincs ez másként napjainkban sem: bizonyos jelek arra vallanak, hogy a messzi Baltikumban lejátszódott események akár az „örökös szovjet koronabirtoknak” tekintett Bulgáriában is megismétlődhetnek, a távoli Délen zajló Öböl-háború egy váratlan fordulata pedig hirtelen öntudatra ébresztheti a térség évtizedek óta emberszámba alig vett muzulmán lakosságát…

A bolgár közvéleményben nemrégiben nagy riadalmat keltett a hír, hogy az ország egyes városaiba orosz vendégmunkásokat várnak. A felháborodás olyan méreteket öltött, hogy a parlament kénytelen volt napirenden kívül foglalkozni a kérdéssel. Nehéz lett volna meggyőzni a már amúgy is szkeptikus bolgárokat arról, hogy épp most, a piacgazdaságra való áttérés időszakában, amikor a munkanélküliek száma napról napra növekszik, Bulgáriának külföldi munkásokra lenne szüksége.

Az aggodalom egyik fő oka a már évek óta Bulgáriában tartózkodó vietnami vendégmunkások körül uralkodó zűrzavar. Ők ugyanis nem váltották be a gazdaság hozzájuk fűzött reményeit, viszont a szinte mindenütt Saigonnak „becézett” lakónegyedeikben virágzik a feketepiac, az ellenőrizetlen prostitúció és sok más adómentes üzletág. Régebben hoztak ugyan egy határozatot arról, hogy a vendégmunkásoknak vissza kell térniük Vietnamba, ennek megvalósítása azonban gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult.

Az orosz vendégmunkás-tranzakció teljes egészében az előző, tisztán kommunista Lukanov-kormány műve volt, s az ellenzékben lévő Demokratikus Erők Szövetsége (DESZ) joggal tartott attól, hogy kétkezi munkások helyett a „feketesapkások” különítményének egy előőrse érkezik az országba, s ennek tagjai egy szép napon – Litvániához hasonlóan – idegen területen akarják majd érvényre juttatni alkotmányos jogaikat. Az országnak viszont aligha van szüksége szajgonok helyett sok kicsi – mondjuk – Rosztovra…

Cseppet sem megnyugtató, hogy a szovjet „bevándorlók” meghívásáról sem az egykori állampárti, sem pedig a Podkrepa (Támogatás) független szakszervezettel nem konzultált senki. Az előző kormány tagjai viszont gyanút keltő bizonytalansággal cáfolták meg a 150 000 (százötvenezer!) vendégmunkásról szóló egyezmény létrejöttét.

A parlament végül is elfogadott egy határozatot arról, hogy ki kell dolgozni a bolgárok külföldi és a külföldiek bulgáriai munkavállalásának törvényes feltételeit. Ezzel egyelőre sikerült elhalasztani a bolgár munkaerőpiac elleni békés (?) szovjet offenzívát.

Az 1990 júniusában tartott választásokon már indultak a szélsőségesen soviniszta pártok és mozgalmak (pl. Nemzeti Érdekeket Védő Bizottság, Hazafias Munkapárt stb.), amelyekről hamarosan kiderült, hogy a BKP egyes helyi szervezeteit fedik. Néhány képviselőjük még a parlamentbe is bejutott, ahol nyíltan elleneznek minden olyan javaslatot, mely a török kisebbség sérelmeit próbálja orvosolni. A neofita „szocialisták” tüntetőén hallgatnak az ilyen témájú viták során, és elégedetten nyugtázzák, hogy az eredetileg általuk szított sovinizmus mély gyökereket vert a bolgár társadalomban. A kommunisták napilapjában ennek kapcsán megjelent egy interjú Mincso Mincsevvel, a nacionálsoviniszták vezérével, aki kifejtette, hogy Zselev elnök mennyire téved, amikor szeparatistának nevezi őket. „De hisz nem is foglaltuk el a középületeket, a tömegtájékoztatási eszközöket, és saját fegyveres testületet sem állítottunk fel” – nyilatkozta meglepetten az egykori állambiztonsági tiszt.

Mincsev hazugságai persze nem öncélúak. Még 1989 nyarán, amikor a törökök tömegesen menekültek Bulgáriából, a helyi lakosság a megyei és a járási kiskirályok aktív közreműködésével, tisztességesnek a legjobb szándékkal sem nevezhető úton hozzájutott hátrahagyott vagyonukhoz. A közös bűntény minden tudatos szövetségnél erősebbnek bizonyult: most, amikor a számkivetetteknek majdnem a fele hazatért, a túláradó nemzeti érzés jól leplezi a rossz lelkiismeretet.

(Szófia)

• Külföld