Barna Imre

Nyomtatóbarát változat

Budapesti vagyok.

Sokáig el tudták hitetni velem – nem ezek, hanem még azok –, hogy ez baj. Hogy aki pesti, az más.

Nemcsak mint észak-fok, titok, idegenség, hanem úgy is, hogy… hogy nem igazi. Hogy nem tanyasi gyerek, és nem is párizsi diákvezér vagy latin-amerikai forradalmár.

Én mindig is szerettem Budapestet, de – ahogy magamat – sokáig Budapestet sem tartottam igazinak. Ezt az eklektikus várost?!…

Naná, hogy ez meg egy szitokszó volt: hogy eklektikus.

Aztán felnő valahogy az ember. Okosabb lesz, de érzelmesebb is. Ottlikot olvas – „…ez már nem volt emberi kéz munkája, (…) múlandó vagy változható kép, nem; tájék volt, amelybe beleszületett, ősi-örök, múlhatatlannak vélt vízió, szülőföldje édes arcának egy ismerős pillanata, amelynek sokféle tartalommal terhes képét recehártyájára rögzítve őrizte…” –, és elszégyelli magát.

Holott már nem ebbe a régi, elsüllyedt Budapestbe született bele, hanem a „Kettes Sorszámú Nagy Mészárlás”, a rombolás és a megszállás utániba, ahol már az utcákat is átkeresztelték. „Ahol nem számít az adott szó. Ahol a szerelő lopja ki az alkatrészt a rádióból. Pénzt kell dugni a rendőr, a jogtudor és az orvos szivarzsebébe. Szarkupac áll a nyilvános vécében. Ahol a járókelők sziszegve gyűlölik egymást az utcán.” De a megszállók idővel eltakarodtak, az utcákat vissza- és újrakeresztelték, és Lengyel Péter – Búcsú címmel, a Városháza kiadásában – megcsinálta Budapest-könyvét, Merényi Endre épületgépész, vagyis az édesapja fotóival.

A réges-rég halott apa képei, külsők és belsők azt az elsüllyedt, halott Budapestet mutatják. A fiú szövege, a mások, a mindig ugyanazok, a Dereglye és Uszály utcai főfő-mellékszereplők szájába adott szövegek, a szöveg-, címszó- és slágertörmelékek – pingvin boci, jampampuli, Maruszja párja, a halászlegény, a didi hófehér –, nem azt jelenti, hanem ami aztán lett. Később, az újlaki Búcsú évében.

Az apa képei: a múlt. Hosszú-hosszú – napos és vizes – árnyékok. Gyökerek helyett, mintegy. Lovaskocsik a rakparton. Nehéz, vasalt kerekek, súlyos muraközi lovak és a Lánchíd. Megint Ottlikkal, a választott apával szólva: „ami meghalt, az is él, sőt bizonyos szempontból csakis az él igazán”.

A fiú szövege… Na, igen: a jövő. Ami a jelen volt. Egy régebbi holnapelőtt. Ami – megint – csak a jövőből látható. „Kell a teljes előhíváshoz, hogy tudja az ember: ez az egész a múlt lesz számára” – írta egyszer régebben a fiú.

A Búcsú ezüst sztaniolhengerbe fogott vásári kaleidoszkópjának rezegve csillogó képszilánkjai azt mutatják: íme, így élt az ország „az úgynevezett történelem ellenére, mintegy tévedésből”. Meg így, meg így.

Szülőföldem édes arcának megannyi ismerős pillanata. Ahogy a sorozatcím mondja: Az én Budapestem.

Kié? Az enyém. Enyém, enyém, enyém.

• Kultúra