Végel László

Nyomtatóbarát változat

A zárt ajtók mögötti tárgyalások után lord Owen 25-én este szűkszavúan azt nyilatkozta, hogy a megbeszélések nem jártak sikerrel. Mégis Belgrádban töltötte az éjszakát, s szállodájában várta a boszniai szerb parlament szavazásának kimenetelét. Nem tudni, elalvás előtt a III. világháborúra gondolt-e, vagy csak egy tartós Duna menti etnikai torzsalkodásra.

Időközben elkezdődött a boszniai szerb parlament ülése, amelynek hangnemét egy tegnapi modern festő – átalakulása fontos adalék a kelet-közép-európai modernizmus történetéhez – adta meg. „Az embargó lehetővé teszi – mondotta –, hogy mi, szerbek természetes életmódot folytassunk, és így várjuk be az apokalipszist, amelyet a természet tektonikus elmozdulása idéz elő. Csak azok a népek maradnak fenn, amelyek felkészültek a túlélésre, tehát a szankcióknak köszönve alkalmazkodni tudunk a primitívebb életmódhoz.”

A parlamenti ülés a nacionalizmus hérosztrátoszi retorikájának szintjén létrejövő fantazmagorikus happeningre emlékeztetett. A nemzeti-történelmi, profetikus víziókat vallásos révület itatta át. Számos szónok hangsúlyozta, hogy a háborút csak isteni segédlettel lehet megnyerni, többé nem a győzelemről, hanem a vereségben kivívott becsületről van szó. A szent háború folytatására való felhívás a középkori haláltáncok hangulatát idézte fel.

A háború „szentjei” ezen az éjszakán kezdték elveszíteni romantikus csatájukat. A háborúnak most már profán vonatkozása kerül előtérbe.

Éjfél után Szlobodan Jovanovicsnak, Jugoszlávia külügyminiszterének különrepülőgépe landolt a bijeljinai mezőkön, s a parlamenti képviselőknek felolvasta Dobrica Csoszics, Jugoszlávia, valamint Szlobodan Milosevics, Szerbia, illetve Momir Bulatovics, Crna Gora köztársasági elnökének levelét, amelyben száraz, tárgyilagos hangon, pontokba foglalt érvekkel arra vették volna rá a szerb képviselőket, hogy fogadják el a békefeltételeket. A lavinát azonban azon az éjszakán már nem lehetett megállítani.

A csodálatos zűrzavar

A rádió és a televízió hétfőn kora reggel egyértelműen üdvözölte a békefeltételek elutasítását, de a nap folyamán színt váltott. Kora délelőtt az uralkodó párt fiatal szóvivője, Ivica Dacsics a párt nevében a békeokmány mellett tette le a voksát. Az újdonsült Balkán-szakértők elemzéseikben ajakbiggyesztéssel intézték el a váratlan fordulatot, mondván, hogy csak taktikáról van szó. Az aláírásból nem lesz semmi. Még az sem ingatta meg hitüket, hogy a köztelevízióban a „nép” egyszerű képviselői egyre erélyesebben követelték a boszniai szerb parlament döntésének megváltoztatását.

Egy héten át csodálatos zűrzavar uralkodott. A valóság több, egymás mellé helyezett posztmodern monitorra emlékeztetett, amelyek között megszűnt minden kapcsolat. Az égen harci repülőgépek húztak el, a szerb hadügyminiszter nyilatkozata szerint pedig „az utolsó csepp vérünkig küzdeni fogunk”. Habár az állami tévé – előreláthatóan – békülékeny hangot ütött meg, a „külpolitikai szakértők” nem akartak hinni neki, mert meg voltak róla győződve, hogy mindez propaganda, s nem számítottak arra, hogy van egy pont, amikor megszűnik a különbség a propaganda és a valóság között. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a délszláv „félháború” idestova két éve tart, ez az idő nemcsak mérhetetlen félelmet vagy agressziót szabadított fel, hanem valami másfajta retorikai szabályrendszert is létrehozott.

Mindössze egy hét múlva, május 2-án Karadzsics aláírta a béketervet, amit a világ gyanakvással és meglepetéssel fogadott. Az állami médiumok teljes erővel bizonygatják, hogy ez az igazi nemzeti érdek.

A „tiszta háború” küszöbén

A balkáni „piszkos háború” bizonyos értelemben új szakaszhoz közeledik. Paul Virilio meghatározásával élve a „tiszta háború” küszöbére érkezett. Ennek az átrendeződésnek a legfontosabb tényezője a televízió képernyője, amely bebizonyította, hogy nemcsak a rendszer megőrzésében játszik döntő szerepet, hanem élet és halál ura is lehet.

A Wance–Owen-féle terv elfogadása tehát csak részben magyarázható külpolitikai okokkal, vagyis a páratlanul magas hőfokú politikai nyomásgyakorlással. Az egyébként mindvégig tehetetlen eurobürokrácia a saját érdemének tudja be a békepapír aláírását. De ugyanezzel indokolja meg a fegyverletételt a szerb fél is. Ezekben az állításokban van némi igazság, főleg, ha tudjuk, hogy az eurobürokrácia akkor vált hatékonnyá, amikor Clinton bombáit is maga mögött érezte. Némileg többet nyomnak a latban a nem mindenkor tiszta külföldi gazdasági érdekek. Emlékezetes például, hogy számos nyugat-európai és amerikai cég a nyereség érdekében megszegte – és sértetlenül megúszta – a Jugoszláviára kiszabott szankciókat. (Nem véletlen például, hogy a szankciók legeredményesebben a kultúra területén működtek, ami nagy vérveszteséget jelentett a polgári ellenzék számára.) Ezenkívül a szomszédos országok, főképpen Görögország józan gazdasági érdekei is a tiltások lazítását diktálják.

De belpolitikailag sem magyarázható a békeokmány aláírása pusztán politikailag öncélú és romlott voluntarizmussal, a harci kedv lankadásával vagy valamiféle szerb ravaszsággal, miként ezt a felületes kommentátorok vélik. A nacionalizmus nem lesz kisebb, mint tegnap volt, csak a háború fog profanizálódni és fragmentalizálódni.

Ezt az is alátámasztja, miszerint az a politikai elit, amelyik a populista nemzeti mozgalomnak köszönheti hatalmát, a tartós háborús körülmények között nem alakíthat ki szilárd állami szerkezetet, folytonosan a hisztériába vezető politikai improvizációnak van kitéve, mivelhogy a populista mozgalom szüntelenül rombolja a működőképes államgépezetet. Milosevicsnek tehát mindenképpen érdeke rendezni a helyzetet, hogy megerősítse az államapparátust. A jugoszláv gazdasági élet a teljes csőd szélén áll. A befolyásos hadigazdagok érdekeit is veszélyeztetik a jelenlegi állapotok. A külföldre menekített „pacifista” (volt pártállami), tőkeerős réteg is igényli a jugoszláv piacot, mert csak ezen keresztül lesz képes felvenni a külföldi konkurenciaharcot. A kitelepültek tehát kereskedőként szeretnének visszatérni.

A közéletben máris tapasztalható hangulatváltás. Akik hallgattak, most hirtelen békepártiak lettek. A kaméleonok és bátrak száma megugrott. Sokan boldogan felsóhajtanak, végre bekövetkezett a nagy változás. Nem. Ettől még távol vagyunk, hiszen ehhez lényegesen nagyobb civilkurázsira lenne szükség. Ennek hiányát jelzi, hogy a háborútól nem érintett területeken is sokkal nagyobb volt a menekültek száma, mint azoké, akik a polgári pártokra szavaztak.

Addig is a szent és a profán háború hívei között folyik a küzdelem.

(Újvidék)

• Külföld