Vit László

Nyomtatóbarát változat

A magyarországi szénbányák zömmel az úgynevezett északkelet–délnyugati ipari tengely mentén helyezkednek el, vagyis szennyezésük megsokszorozza a már amúgy is magas levegőszennyezési koncentrációt. A bányászvárosok lakossága körében sokkal magasabb a légúti, légzőszervi megbetegedések és a tüdőrákos esetek száma. Az ötvenes évek „gondos ipartelepítői” nemcsak az erőműveket helyezték a lehető legközelebb a szénbányákhoz, de az „olcsó” energiával üzemelő nehézipart vagy feldolgozóipart is, így egészségügyi szempontból az ország 15 százalékára koncentrált ipari tengelyben lakók többszörösen hátrányos helyzetbe kerültek.

A mélyművelésű bányák többsége, főleg a Dunántúlon, csak a karsztvízrendszerbe való beavatkozással üzemeltethető. A víz visszajuttatását, illetve „jó minőségű ivóvízként” való felhasználását ugyan törvény írta elő, hiszen a vízháztartásba beavatkozó bányaművelések a kutak és a források elapadásával és ma még ismeretlen veszélyekkel járnak. A drágán kiszivattyúzott vizet úgy hasznosítja az ipar, hogy a szennyezett víz legtöbbször visszakerül a talajba. A rendkívül gyenge minőségű hazai szén fő hibája a magas kéntartalom. A levegőben lévő kén-dioxid döntő hányada – a nyugat-európai norma tízszerese – az erőművi és háztartási szén elégetésekor kerül a levegőbe. A bányászat, a városi hőerőmű és a gyenge minőségű energiahordozóra telepített, gazdaságtalan ipar között „megbonthatatlan” a kötelék, és ez béklyóba köti azokat a bányavárosokat, amelyek eddig ebből éltek.

Van olyan szén – például Ajkán és Dudaron –, amelynek a sugárzóanyag-kibocsátása vetekszik az uránérccel. A radon nemcsak az elégetéskor kerül a levegőbe, hanem nagy része az építőipari célokra is felhasznált erőművi salak és pernye révén a lakások falaiban folytatja a radioaktív sugárzást.

A magas salaktartalmú szenek „hozadéka” óriási meddőhányóhegyek formájában örök időkre alakítja át a környezetet. Ha azonban a törvényben előírt – különben kétes értékű – rekultivációt (az eredeti állapot visszaállítását) alkalmaznák, a bányászati tevékenység még veszteségesebb lenne.

Még mindig tartja magát az a szemlélet, hogy a kevésbé tőkeigényes, nem balesetveszélyes és jobban gépesíthető külszíni szénbányászat gazdaságos. Ez a bányászat környezeti szempontból éppolyan ártalmas, mint a mélységi. Az így bányászott magas kéntartalmú lignitek óriási területeken okoznak alig gyógyítható tájsérülést.

A szénbányászatból eredő környezeti katasztrófák csökkentésére nemcsak nemzetközi egyezmények köteleznek, hanem a józan ész is. A fosszilis energiahordozók okozzák ugyanis azt a jelenséget, amelyet globális felmelegedés néven ismer a világ. Ez a jelenség pusztán a szén vagy a kőolaj elégetése révén következik be. A szénrétegek és kőolajkészletek jelenléti technikával történő, a felhalmozott szerves anyagok felhasználása nélküli elégetése olyan pazarlás, amelyet a „fenntartható fejlődés” elméletét hirdető politikusok és a társadalom sem engedhet meg magának.

Az ipari tengely városaiban voltak környezetvédő mozgalmak, gondoljunk a „piszkos tizenkettő,” Ajka, Vác, Dorog, Dunaújváros, Inota, Gyöngyös és a többiek memorandumára, de teljes részvétlenségbe fulladtak a lakosság tájékozatlansága és az egészségügyi statisztikák manipulált volta miatt.

• Válassz szakszervezetet!