H. I. [Hajdu István]

Nyomtatóbarát változat

Nádler István 1992 végén, 1993 elején néhány hónapot Rómában töltött ösztöndíjasként, s mint annyi más festő, ő sem menekedhetett meg a Város hatásától. Új képein – a Rómában készült festményein és grafikáin – egy általa addig nem használt, nem alkalmazott, nem kitöltött forma jelent meg: az oszlopé, a magányosan vagy sorba rendezett építészeti elemé. Használatról, alkalmazásról beszélek, vállalva, hogy a szavak némi praktikusságot, mondhatnám, technikásságot sugallanak, s talán távolságtartást is lopnak a mondatba, de nemigen tehetek mást. Mégpedig azért nem, mert az oszlop mint forma és jelképhordozó az utóbbi tíztizenöt évben a festészetben – az építészet hatására – oly egyszerű és kézenfekvő hellyé vált, hogy szinte semmi egyébre sincs szükség, mint felmutatására ahhoz, hogy a néző már-már közönnyel nyugtázza: ja, a posztmodern van itten jelezve, kérem. Az oszlop patentté, sztereotípiává, jelvénnyé lett, láttán az ember valóban csak a vállát vonja: helyben vagyunk, a szó szoros értelmében. (Amúgy és zárójelben: Nádler István pályája kezdetén, megismerkedve a francia lírai absztrakcióval, érzékeny és érzéki tasiszta képeket festett. A hatvanas évek végére – a hard edge és a szignál művészet hatására – stílusa megkeményedett, s rendkívül színes tájreminiszcenciákat, máskor organikus motívumokat földolgozó festményei a magyar geometrikus absztrakció egyik legjelentősebb képviselőjévé tették. A hetvenes évek közepén munkáinak java, a monochronitáshoz közeli drámai szekvenciák, egyetlen súlyos, geometrikus elem, a képtérben feszülő átló szinte narratívvá váló mozgását rögzítették. Az évtized végére a diagonális motívum egyre bonyolultabbá vált: az átló a térbe fordult, s finom, áttetsző szerkezetté lett. A nyolcvanas évek elején Nádler stílusa alapvetően megváltozott: zenei témákra – például Xenakiséira – kalligrafikus, izgatott ritmusú, „írásos” képeket festett. Majd színes lettrizmusát egyfajta idézetekkel teli kvázi-absztrakció váltotta fel, s munkái művészettörténeti és konkrét táji élményekre reflektáltak. 1984-ben Kazimir Malevics szuprematista műve – az 1917-es Sárga paralelogramma fehér alapon – revelációként hatva Nádlerre, „megváltó” motívumként került képei centrumába. A térbe csavarodó négyszög jellé lett a festő számára, s alkalmassá vált egyrészt arra, hogy hidat teremtsen korábbi korszakaihoz, újabb és újabb kontextusokba állítva pedig a geometrikus és organikus fogalmazásmód szintézisét teremthette meg. A motívum először testes emblémaként, később éteri karcként önmaga metaforája gyanánt uralta-uralja a képteret. Metamorfózisa híven követte Nádler indulatait, melyek szinte közvetlenül, spekulatív szűrő nélkül kerültek a vászonra.) Nádler Rómából tehát az oszlopok emlékét hozta magával, de mint azt a tisztán geometriai elemmel, az átlóval, majd a már szimbolikussá emelt művészettörténeti motívummal, Malevics téglányával – vagy a kettő között, a talán kevésbé sikeres zenei szekvenciákkal – tette, oly mértékig érzékenyítette személyessé a millió kézen kiüresedett formát, hogy az újra és sajátosan telített jelentéshordozóvá alakulhatott. A gyanú, a malícia tehát, mely a jelvénnyé sivárult téma feltűnése nyomán megfogalmazódhat, éppen a személyesség, a laza, szinte a naplóírásra emlékeztető bensőséges és hiteles formálás révén szertefoszlik, s inkább annak bizonyossága erősödik meg, hogy a szintézis újabb tézisekkel gazdagodott.

(A tárlat az Ernst Múzeumban augusztus 22-ig látható.)

• Rábeszélő