S. O. [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

A Parlament körül további demonstrációk is folynak. A SZOT szakszervezetei hétfő (jan. 29.) délutánra nagygyűlésre hívták a dolgozókat: le az árakkal, fel a bérekkel, le a népsanyargató gazdaságpolitikával! A tüntetést támogatta az MSZP, a Szociáldemokrata Párt, sőt az MSZMP is. (A tudósító találkozott pl. Kemény László dolgozóval, az ex-MSZMP ex-Pártfőiskolájának ex-rektorhelyettesével, a BAL prominens képviselőivel, a SZOT Iskola tanárával, és hallott egyes demonstrálókat igen lelkesen ordítani, amikor a szónok a népszavazásra herdált százmilliókat sajnálta. A mozgósítottak tehát kétségkívül jelen voltak.) A drámai szimfonikus zene (Wagner?) recsegő hangjainak hullámverése alatt jó harmincezren gyűltek össze. Hogy kik, és kinek a hívására? Hm. Az arányokat a tudósító nem tudja megbecsülni, de tény, hogy sokakat elkeseredésük, jövőtől való félelmük hajtott a patinás térre. És sokan már-már hivatásos tüntetők, különféle ellenzéki pártok híveiként. A tudósító – meglepetésére – sok szabad demokratával is találkozott.

A hivatásos szakszervezeti szónokokat vegyes érzelmekkel fogadta ez a csak keserűségében egységes tömeg. Talán Moldován János, a Szakszervezeti Ifjúsági Szövetség lendületes szónoka ragadta magával a hallgatóságot. Vele csak az a baj, mint a fent említett SZOT-tanár a tudósító fülébe sugdosta, hogy nem tudni, vannak-e tagjai ennek a Szövetségnek, avagy csupán minapi tanácskozásának 200 küldöttéből áll. Lovas Erzsébetet és főleg Nagy Sándort – akinek a bátosága vagy tájékozatlansága előtt le a kalappal, hogy a lépcső tetejére állt – figyelemre méltó, mondhatni szervezett fütty s „elegünk van” szavalókórus fogadta, rendezetlenebb „le a komcsikkal”, „téged már eleget hallgattunk” s hasonló aláfestéssel. Pedig Nagy Sándor – ha kis termetű lévén csupán fülére hagyatkozó tudósító jól azonosította – még az általános sztrájk frappírozó perspektíváját is megcsillantotta. A többszólamú tömeg és a szónokok leginkább a kormány iránti ellenszenvet kifejező uniszónókban találkoztak.

A grandiózus zenés nyitányhoz képest mintegy aránytalanul gyorsan véget ért a megrendezett előadás. A lépcső emelvényéről egy három nap múlva esedékes újabb tüntetés ígéretével elbocsátották a tömeget, s sürgősen rákapcsoltak a búcsúzenére.

Sokan oszlani kezdtek, alighanem a nagygyűlés szervezőinek szervezettjei, s a semleges bámészkodók. Vagy háromezren azonban maradtak. Nézegették az MSZP formás kis szórólapjait, itt-ott rájöttek: „hát ezek a kommunisták!” – és dühödten taposták a papírokat. Mélyen, őszintén beleordították elkeseredésüket a térbe. Miért is? „A komcsik” miatt, „mert nem változik semmi”, mert drágaság van, meg jövedelemadó. Mert ordít ez a zene, és ettől nem halljuk a saját hangunkat. Különösen nehezményezték, amikor – feltehetőleg zenepszichológusok tanácsára a méltóságteljes elvonulás érdekében – gyászindulót kezdett zengeni a doboz! „Kapcsold ki! Kapcsold ki!” – kicsit tanácstalanul kiabálta. A tudósító nem tudta elhessegetni gyanúját, hogy zavarba jönnénk, ha tényleg kikapcsolnák. Valakinek mentő ötlete támadt: „Menjünk a TÉVÉ-hez!”

Mentünk. A rendőrök, mint jól dresszírozott fiúosztály a tornateremben sorfallá fejlődtek a kapu előtt, védték a stratégiai fontosságú objektumot. Mitől is? Kitől is?

A „ruszkik haza!”, „le a kormánnyal!”, „Németh Miklós, Pozsgay / ötezerből jöjjön ki!”, a „gyertek ki!” zúgott a pár száz torokból összevissza, az emberek izgatottak voltak, de igazából nem akartak semmit. Némi zavar lett úrrá köztünk, mikor egy aufklerista rendőrtiszt szótölcséren keresztül felkérte a jelenlévőket, hogy követeléseiket írják le, és egy delegáció útján juttassák a TÉVÉ-be. A felajánlott papír nem készült el. Nem voltak megfogalmazható követelések. Egy fiú az élre állt, s szabatosan polgári engedetlenségre szólította fel a jelenlévőket: február 1-jétől ne vegyünk bérletet és jegyet a BKV szerelvényeire. Örültünk neki. Aztán csendben fogyott a nép, vége volt a tüntetésnek.

Tisztelt SZOT! Nem veszélyes játék ez egy kicsit?

• A létminimum alatt