K. Kabai Lóránt

Nyomtatóbarát változat

nem szól zene, nem világít be fény semmit, de még csak rá
sem, holott a protokoll kézenfekvő: belépnek, előszoba,
konyha, és nagyobb éhség, nagyobb szomjúság az, ami beviszi
őket a hálóba, mint amely visszatarthatná, hogy a küszöböt se
lépjék át – óvatos, frigid elme, melyben a kockák csak a korán
kelt vágyra járnak; hideg rázza, víz veri ki a mazochista
szemlélőt, mint mikor a központi jelenetet újrajátszva sírva,
dadogva szereti magát, vagy mint később, egy félreértés
képleteit bizonyítva; szégyenkezve igazolva önmagát, és
igazolva a tétován felmorduló csendet, mely a váratlan, bár
kiszámítottnak feltűnő csattanást követi, akár jégkalapács az
elkínzott bőrfelületen –, legyenek csak mocskosak, kizárólag
maguknak immár, s legyenek könnyű szívvel gyűlölhetők,
majd puszta közönnyel lesajnálhatók is; nincs mese, nincs
vadság, a gép forog, de az alkotó nem üzen, csak működik a
nihilátor, félni sincs mit tőle, még kedd délelőtt se, 08:47-kor,
mikor az isten érkezik nagycsaládostul, kilenc tájára mondta
magát, érzem, szinte látom, vérrel tele a hold, és a húsgépek
testén kukacként másznak a nevetések, az önmagáért való
szépség pedig ([1] a soft, moist, shapeless mass or matter; [2]
a magazine or book containing lurid subject matter and being
characteristically printed on rough, unfinished paper) olykor
bizony nem több, mint szimpla rútság.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges