Nagy Judit

Nyomtatóbarát változat

P. S. 32 éves gyengeelméjű beteg ötévi hajléktalanság után, a megyei ideggondozó figyelmességének köszönhetően, megtalálta a SZETA-t. Esetében az állam szociális gondoskodása szinte teljes mértékben érvényesül, hiszen kap szociális járadékot. Igaz, hogy nem ehet belőle egy teljes hónapig, albérletről nem álmodhat, de ő erre nem is gondol, s meghúzza magát élettársával egy lépcsőházi szeméttárolóban, nyáron búzatáblákban, bokrokban.

Élettársa, A. E. 25 éves volt állami gondozott, 1983-ban került ki az intézetből, azóta hosszabb-rövidebb időre sikerült is munkába állnia, de amikor kilátástalannak látta helyzetét, más nem lévén, az intézet segítségét kérte, ahonnan azt a választ kapta, hogy elmúlt 18 éves, s így nem tudnak érte semmit tenni. Valami persze azért történt: ’83 óta két ízben ültették le k.m.k. miatt, kosztjáról, kvártélyáról ideiglenesen ily módon gondoskodva. A. E. ennek ellenére is elégedetlen sorsával, s amikor arra vágyik, hogy „rendes ágyban” pihenje ki magát, rozsdás szegeket nyel le, feleslegesen terhelve az amúgy is sok gonddal-bajjal küszködő magyar egészségügyet.

Élettársa, P. S., úgy tűnik, beletörődött sorsába, de az utóbbi hónapokban nagyon megnehezítette dolgukat a rendőrség. A bokrokból kutyás rendőrök kergetik ki őket, pokrócukat elveszik, itt-ott összeszedett üres üvegjeiket és a kis nyugdíjból vásárolt élelmiszerüket a kukába boríttatják velük, „mert biztosan lopták”. P. S.-ben igyekeznek szégyenérzetet kelteni, amiért fiatalember létére az állammal tartatja el magát, s előfordul, hogy ütlegelik. Ilyen eset máskor is volt, de mostanában több a rendőr, így majd minden nap áldozatává válnak a fokozódó rendőri éberségnek. Ettől jóval szerencsésebbek azok a zsebesek, akik P. S. kis nyugdíját elveszik, mert ő ugye nem tehet panaszt senki ellen, mivel a rendőrség többször felszólította őket ne kerüljenek a szemük elé. Csak hát a hajléktalanság okán mindig szem előtt vannak. A szeméttárolóban a lakók félnek tőlük, az utcán, a bokrokban a rendőröktől és a zsebesektől félnek ők.

Miközben e sorokat írom, hallom a rádióban, hogy polgári önvédelmi csoportok alakulnak. A csoport egyik tagja siet megnyugtatni hallgatóságát, hogy a lakóknak most már nem kell félni, mert rögtön megfogják a lépcsőházakban alvókat.

Fejlődünk?

• A létminimum alatt