Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Azt hihetnénk, Petőfi a lánglelkek materializálódási versenyén, a bronzba, kőbe, olajba és egyebekbe merevülési számban az élen vagy legalábbis az érmesek között végezne. Csalatkoznunk kell, a legelső márciusi ifjú csak a hazai feltámadási és továbbélési küzdelmeket nyerhetné meg; szobra köztéren a vártnál kevesebb áll, fémbe, kőbe vagy gipszbe foglalt képmásai jószerivel csak iskolák reménytelen folyosóin szomorkodhatnak, vagy az általa fölkeresett és ennek révén elhíresült épületeken díszlenek.

A dolog – félretéve a cinizmust és a nemtelen iróniát – rejtélyes. A költő, akinek kultusza született, aki körül valódi legendárium szövődött és hurkolódik máig, aki lobogóra tűzetett, nem annyira vált a nemzetmozgató nagy pályázatok s ezek eredményeképpen tereket kijelölő emlékmüvek vagy történelmi falképek hősévé, mint azt elvárhatnánk. A 19. század utolsó harmadában, az ilyesfajta művészi versengések dömpingjének idején, amikor Deák Ferencek majd Arany Jánosok, később Erzsébet királynők és szabadságharcosok meg aradi vértanúk ültek és álltak ki a terekre, a fővárosban viszonylag csendben és a csendhez méltó lassúsággal készült el az a szobor, amelyet Izsó Miklós kezdett el és Huszár Adolf fejezett be. Ez a munka mára ugyan szimbólummá vált, a maga idejében azonban rendesen leszólták, Ady csak a tekercses szobrok közé sorolta. A századfordulón – így is, úgy is, porrá és bronzzá válva – hazatért Kossuth: néhány év alatt majd minden magyar város kapott egyet-egyet apánkból, akiből sokkal több készült Magyarországon, mint Leninig bárki másból a világi hatalmasságokat illetően. (Érdemes megnézni és összevetni A magyarországi művészet története 1981-ben megjelent, az 1890 és 1919 közötti korszakkal foglalkozó kötetének névmutatóját, melyben a költő 16, a turini remete 20 indexszámmal szerepel, ám az előbbinél a mutatók fele nem róla készült műre utal.) Petőfiről inkább csak a Barabás Miklós és Orlai Petrics Soma rajzai meg festményei alapján készült olajnyomatok és litográfiák terjedtek továbbra is, meg a falvédők, igaz ugyan, hogy e képek révén s éppen az ilyenek révén a kultusz intimitása és érzelmessége még mélyebbé lett, s a hit, hogy a „viharmadár” még visszatér, nem hűlhetett ki egészen. A szobrok viszonylagos ritkaságát, mert persze esetünkben tényleg viszonylagosságról van szó, azt hiszem, az magyarázza, hogy Petőfi végül jószerivel csak bajt hozott a megörökítésére monumentális formában vállalkozókra. Olykor a megrendelőnek, máskor a művésznek állt ellent, némelykor mindkettőnek. (A közönségnek azonban soha. Így döntötték le szobrát például a húszas években Pozsonyban, mint a magyar sovinizmus jelképét a szlovák soviniszták.) De persze elképzelhető az is, hogy nem találták alkatát eléggé héroszinak. Madarász Viktor, aki öregségét – már e század elején – szinte megszállottan áldozta a Petőfit megörökítő, furcsábbnál furcsább, olykor kínosabbnál kínosabb s korábbi nagy műveit ugyan be nem árnyékoló, de teljes pályaképét mindenesetre igencsak módosító kegyképek festésére, nos az agg festő 1910-ben mesélte: Petőfi nem volt szép ember. Se görög profilja nem volt neki, se egyéb szépsége. Tiszta délszláv típus volt; az orra éppen nem nemes metszésű, a nyaka hosszú és kiugró ádámcsutkájú. De rögtön hozzátette a mester: Amikor Debrecenben először találkoztam vele… én rögtön úgy éreztem, mintha nimbusz övezné annak az embernek a fejét. A nimbuszhoz nem túl szerencsésen közelített azonban, képein csak az azokról készült nyomatokat áruló vándorkereskedők nyertek valamicskét. Negyvenhat évvel később Ferenczy Béni mondta egy interjúban: Petőfi-szobromat nyilván azért utasították vissza kétszer is a Műcsarnokban, mert nem szépíti a költőt, aki minden vallomás szerint egyenesen csúnya, alakra pedig – rendőri személyleírásban így olvasható – »klein und schachtig« (kicsi és vézna).” Hogy a hatalom nem ilyen Petőfit akart, az biztos, mert az 1948-ban elkészült szobor csak tizenkét év múlva kerülhetett köztérre, s akkor se Milánóba, ahová rendelték, s ahol még vártak rá vagy tíz évet, hanem Gyulára. Az alföldi potentátok vaskosat szerettek volna, s ilyennek készült Medgyessy Ferencé, a pannóniaiak férfiasat kértek, s Borsos Miklóstól megkapták 1950-ben. Ám Ferenczy Bénié így is példaadóvá lett, olyannyira, hogy a költő születésének százötvenedik születésnapjára a fiatal szobrászoknak kiírt pályázatra – mely a Petőfi-futamok sorában száz év alatt országos pályázatként a harmadik, s olybá tűnik, hogy egyben az utolsó is volt –, nos erre jobbára csak a milánói–gyulai figura mutánsai gyűltek egybe.

Lépésbe merevedve áll tehát néhány sovány, horpadt mellű forradalmár az országban, s végül is mindegy, tóga vagy mente fedi-e a hősi kebleket. De a kérdés nem ez, mint ahogy az sem, mennyi az a néhány. Inkább azt kellene tudni, hogy az olajnyomatokon, a falvédőkön, a gipszekben és bronzokban feszengő alak él-e még valamilyen szívekben. Vagy – kevésbé patetikusan – ki is ez a Petőfi?

• Kultúra