Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Ha normális és csak egy kicsit is jól – a szó minden értelmében – szituált országban élnénk, bátran és nyugodt szívvel „illetném szóval” Maurer Dórát könyvéért; ismerve azonban a körülményeket, a művészeti publikációk helyzetét pedig, dicsekvés nélkül mondhatom, nagyon is jól, nem tehetek mást, mint hogy örülök a kötet megjelenésének. De fordítsuk is ki és magyarázzuk meg azonnal az iméntieket: Maurer önkönyvéről beszélek, amelyet magyar és osztrák alapítványok segítségével saját maga volt kénytelen kiadni, vállalva a publikálás-publikáltatás minden ellentmondását, nehézkességét és nehézségét; vállalva a szerzők animálását s ezzel együtt a csapdák önkezű, személyes megásását és felállítását is.

A könyv ugyanis – mint tipográfiai tárgy – a Maurerre mindig is jellemző szellemes precizitással, unalomtól nem érintett pedantériával készült; tiszta, jól működő szerkezetként funkcionál. (Talán csak az első, németül írott tanulmány széttördeltsége, s egyáltalán, a szövegek fordíttatásának logikája zavaró, hiszen az egyik dolgozat a magyaron kívül csak németül, a másik pedig csak angolul, M. D. írásai pedig többnyire mindhárom nyelven olvashatók. Ez igencsak megnehezítette a képszerkesztést is, mert Maurer kénytelen volt valami illusztrációt applikálni minden szövegrészhez, minek következtében a munkák egy része szinte „nyelvfüggő” aszerint, hogy az olvasó melyik nyelvet preferálja. S egyetlen megjegyzés a képválogatással kapcsolatban: a 133. oldal „megdolgozott” fotója – konkrét festmény és szociológiai érzékenységet jelző fénykép vegyítése, egy félreértés nyomaként – bátran kimaradhatott volna.) Alaposnak látszik az apparátus is: a biográfia és bibliográfia, de főképpen a képanyag bőséges és reprezentatív, híven követi az életműnek a hetvenes évektől majd’ máig tartó ívét.

Úgy rémlik, Maurernak mint szerkesztőnek a két tanulmánnyal valami olyasmi célja lehetett – valószínűleg annak következményeképpen, miszerint a bécsi művészettörténész, Dieter Ronte írása már vagy öt éve készen volt, tehát ismerhette, hogy az egyik a másikat magyarázza, pontosabban fókuszálja, másképpen nézve a helyzetet: Ronte elomlóbb, lelkesebb, „távlatosabb” szemlélete Beke László konkrétabb, tárgyszerűbb, közvetlenebb nézőpontjába sűrűsödhessen. Ha tényleg ez a szándék vezette, nagyon is józanul döntött, mert Ronte háromtételes dolgozata valóban rászorult egy, a kontúrokat élesebben megfogalmazó pályarajzra.

Ronte írása ugyanis – a minden sorában megfogalmazott szeretet, rokonszenv és értés/megértés-szándék ellenére – nem annyira Maurerről, mint az interpretálni vágyásról, az értelmezés vágyáról szól (persze joggal és nem véletlenül: lássuk be, a művészetről beszélni majdnem lehetetlen, nem is sikerül szinte egyikünknek sem). A tanulmány Maurert egy egyetemes művészeszmény foncsorában tükrözteti – Leonardótól, Goethétől, Baumeistertől és másoktól vett vendégszövegek kollázsával kísérve –, minek révén eláltalánosodik a dolog jócskán, olyannyira, hogy megváltozik magának a művészetnek a története is (a 29. o. visszavetített reneszánszértelmezésével), majd fals összevetések konstruálódnak Maurer „védelmében” (a nyomhagyás gesztusának félreértése Maurer és például a Poirier házaspár munkáinak érvénytelen összehasonlítása révén, 30. o.), rejtélyes és elharapott ellentétezések ugyancsak Maurer „érdekében” (a „Habsburg-katolicizmus” a művész konceptualizmusával és konkrét festészetével szemben mit jelent vajon? – 33. o.). Belebonyolódik a szerző azután bizonyos, szerencsére nem hosszú, nyelvfilozófiai fejtegetésekbe is, melyekből eredmény nélkül hátrál ki, s csak lírai utalásokat hagy maga mögött (34. o.), ahogy nagyon röviden, mintegy udvariassági gesztus gyanánt figyelmeztet Maurer és a klasszikussá lett magyar konstruktivizmus kapcsolatára is. (Bár, szerintem, ehelyett okszerűbb lett volna a De Stijl-hatásokat s az ötvenes-hatvanas évek német, belga, francia és lengyel konkrét művészetét vizsgálnia e tekintetben.)

Dieter Ronte tanulmányának egyetlen passzusa hoz új, pontosabban és főként érvényes gondolatot. Husserl és a hatvanas–hetvenes évek egyetemes művészetének viszonyát meglehetősen kevesen vizsgálták vagy említették egyáltalán, s most itt Ronte felveti a kapcsolódást – joggal. Az olvasó innentől kezdve azonnal várná persze már azt is, hogy éppen Husserl révén, aki jelentékeny, bár talán kimondatlan hatással volt közvetlenül a concept artra, a fenomenológiát említve tehát a bécsi szerző rámutat, majd rátér Maurer Dóra konceptualizmusára, és konceptuális művésznek is nevezi talán, ám ez nem történik meg, marad a humanizmus és általában az ideák világa, metafizikailag.

Beke László tanulmánya sokkal tényszerűbb, s mint mondtuk, szinte konkretizálja a Ronte által sugalltakat. Erénye, hogy felsorolja azokat a kulcs- és hívószavakat, amelyek nélkül Maurer munkássága nehezen nyílik meg, s Beke fogalmi leltára végül is teljes. Elég nagy baj viszont, hogy írása meglehetősen rövid és vázlatos, a monografikus igény éppen csak hogy fölsejleni látszik.

Maurer Dóra munkáinak prezentációja és interpretációja között e pillanatban tehát csak egy olyan ösvény húzódik, mely méltatlanul keskeny az életmű értékeihez képest, ámbár tagadhatatlan: legalább már van. A szomorú azonban az, hogy rögtön elővetődik a kérdés: ki, hogyan és mikor szélesítheti az utat, s kerülhet közel esélyekhez és lehetőségekhez, amelyek egy valódi és tágas Maurer-monográfiához vezethetnek.

• Kultúra