Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

1992. június 11-én délelőtt 11 óra előtt néhány perccel benyitott az Ernst Múzeum ajtaján G. Proersch (1943 – Dolomitok/Dél-Tirol) és G. Passmore (1942 – Devonshire/Anglia). A két férfi fölment az emeleti kiállítótérbe, üdvözölt néhány ismerőst és ismeretlent, majd másokkal együtt és megint másokkal szemben helyet foglalt egy hosszú asztalnál. Abban a pillanatban, amelyben nadrágjuk ülepe megérintette a széket, Proersch és Passmore urak anyaga megváltozott: spiritualizálódtak, művészetté – egészen pontosan szobrokká – lettek. Gilbert & George-dzsá váltak, kiállításuk, A világegyetem képei című, Európában másfél évig turnézó vándortárlat szerzőjévé és alkalmilag, de nem véletlenül egyik tárgyává.

Gilbert & George a sajtóértekezletre volt kiállítva. Szoborként válaszolgattak az izgalmatlan kérdésekre, rezzenetlenül viselték magukat, a közönséget és aligmintás, vastagnak és melegnek látszó világosszürke, minden divaton kívüli és aluli öltönyüket, strapabíró barna cipőjüket meg színes – zöld és sárga – nyakkendőjüket. Elmondták, hogy közérthetőek akarnak lenni, szólni szeretnének mindenkihez, sokan voltak rájuk hatással, de senki sem meghatározó módon, nincs közük a pop arthoz, s hogy aggódnak a világért. Egyebekben hihetetlenül jól érzik magukat Budapesten, a kiállítássorozat harmadik állomásán, és kíváncsian várják, mi történik majd 1993 tavaszáig, a menetelés végéig a hátralévő hét városban.

Elemelkedve a széktől a metamorfózis ellenkező irányt vett: Proersch és Passmore távozott az asztal mögül, hogy búcsút vegyen az ismerősöktől – most már mindenki az volt – a teremben –, Gilbert & George pedig csak a képeken és a retinákon, meg az emlékekben működött.

A dél s a délután valami ebéddel s némi sörözéssel telt. Este hét körül, ismét az Ernst Múzeumban, felbukkant Gilbert & George, s hagyták, hogy megnyíljon a kiállítás. Most álló szobrok voltak. Hallgatták a velük és a performance-szal mint műfajjal incselkedő nyitószöveget (magyarul is, angolul is jó hosszan), ellenálltak az egyre gyötrőbb hőségnek – ruházat, kiegészítők nem változtak –, teljesítették tehát küldetésüket és kötelességüket. „Művészet mindenkinek” – mondták a hatvanas évek végén, pályájuk kezdetén, s előbb emberszobrászként, majd élő szoborként azóta sem vonják meg magukat a közönségtől. S bár személyes jelenlétük, a köz elé tárt életük az idők során – úgy rémlik – rendesen megváltozott, plasztikai megformáltságuk még mindig megkapó.

Korai gesztusaik, performance-aik, fényképeik és rajzaik, de elsősorban ők maguk mint tárgyak a harmincas és a hatvanas évek sajátos elemeit ötvözték. A figurák sugallta szolid kishivatalnok tradicionálisra konfekcionált külsejét tragikus bohócpillantás és olykor body artos testfestés kuszálta össze, s a fényképek rögzítette kompozíciók – hiszen szoborról, pontosabban szobrokról van itt szó! – a két háború közti angol portréfényképezés legjobb és legszebb hagyományait idézték. Éneklő szoborként előadott dalaik álnaiv, kvázidilettáns szövegei a művészet szétáradásáról, demokratizmusáról és kedvességéről beszéltek. Mindebben volt valami metafizikai, időtlen és majdnem bájos szelídség, épp ellenkezője annak a fajta individuális és automitomán gesztusnak, amely a néhány évvel korábbi olasz és francia mozdulatokat jellemezte (olyanokat, mint amellyel Piero Manzoni például művész-szart konzervált), s ugyanígy ellentéte az évtizedforduló kemény és kegyetlen body artos akcióinak is.

Mozdulatlan és mégis fürkész tekintettel állt tehát a két alak a megnyitón. Megrendezettségük alig is tűnt fel: tartásuk szó szerint az életből lesődött el. Mint ahogy új, most vándoroltatott, 1989-ben készült és kompakt kiállítási anyaguk is, mely 25 nagyméretű munkát foglal magába. A harsányan kifestett síkfilmpanelokból összeállított tablók a vizuális kommunikáció újbanalitását és újagresszivitását dizájnolják tovább, s a valaha volt metafizikus intimitást a jó és egészséges, valamint igencsak bombasztikus plakát- meg klippbunkóság tökéletesen eltakarította. Gilbert & George is korszerűsödött meg modernizálódott, s aggodalmuk a világért azsúrba került az aggódás tárgyával.

Ám az arcuk még mindig őriz valami régimódit, tagadhatatlanul.

A vernisszázs után kis taxiút következett, s fogadás a G. étterem egyik különtermében. A szobrok kint – vagy legbelül – maradtak, volt inkább magánvidámság és étel-ital. A művészet elpihent. Éjféltájt rövid séta egy Andrássy úti klub felé, tanakodás és beférkőzés a szociológiailag szenzációs rétegzettségű tömegbe. És persze inkognitó, akarva-akaratlanul. Egészen addig, mígnem a Műcsarnok élénk és aktív munkatársa – felébresztendő az alvó művészetet – ki nem ragadta a jazzband fennhatósága alól a mikrofont, s be nem jelentette, harsányan és némi amerikaiasan követelődző felhanggal, miszerint mindenki köteles köszönteni a két világsztárt, Gilbert & George-ot. Proersch és Passmore körülnéztek, s látván, hogy nincs másik Gilbert & George, megteremtették a figurát azonnal. A mű nem élt tovább néhány másodpercnél, de tán a legszebb volt. Fáradhatatlan, mint mindig, s hiábavalóbb, mint valaha.

• Kultúra