Schein Gábor

Nyomtatóbarát változat

A legfelső emeleten még volt egy lépcsőforduló. Onnan szűkebbek,
magasabbak voltak a fokok, föl tovább, egy fekete vasajtóig: zengett,
ha ököllel vagy nyitott tenyérrel ráütöttek. Az ajtó mögött rejtelmes
padlást, öreg vaskazánt, ládába gyűjtött leveleket lehetett sejteni,
mint abban a későbbi házban, ahol a hatalmas födémgerendák alatt
egy rokkant homokkőszobor feküdt mozdíthatatlan, és a salakhalmok,
a cseréptörmelék, a galambtetemek fölött roskatag pallókon kellett
járni. De a fekete vasajtó mögött, amely egy napon kinyílt, nem éltek
se szobrok, se denevérek. A tető párkánya előtt laza drót volt kihúzva,
lent a Királyfürdő játékkupolája zöldellt, ujjnyi vékonyan folyt a Duna,
és a templom előtti kavicsos részről kitörlődtek a bicikli-féknyomok.
A vasajtótól pár lépésre, egy alacsony betonkúp tövében ott hevert egy
hullámosra ázott, savanyú szagú könyv: „…az ország dolgozói nagy
odaadással…”, „…az emberiség történelmében az elnyomottak…”,
„…hogy disznóormányukat ne legyen kedvük a mi szovjetkertünkbe
dugni…” Abban az évben sok eső hullt. Seprűzve, hűsen, hidegen szitálva
áztatta a tetőt, a kertet: a párkány lapjait a gaz, a fű megrepesztette,
és ahol nyáron megolvadt a kátrány, mély rések hasadtak. És a tetőre
mindenféle kitalált állatot lehetett képzelni. Kutyafejű bogarakat,
szárnyatlan verebet, beszélő gerlét, ahogy csörtetve felverik lapnyi
kertjüket: „…erkölcsi és politikai fegyver…”, „…felbőszítették a
nép ellenségeit…” Nem tudom, kinek jutott először eszébe, hogy
fölmenjen a tetőre napozni, és hogy ruhát teregessen. A vasajtó attól
kezdve mindig nyitva volt, és a szörnyecskék, míg papírkertjük szét
nem ázott, a betonkúp mögül a lakók minden mozdulatát figyelték.

• Vers