(Inkei Péter)

Nyomtatóbarát változat

Aki valamelyest eligazodik a kimúlt rendszer élettanában, annak nyilvánvaló, hogy a Beszélő december 1-jei számában megjelent cikk túlértékeli a szerepemet a lakitelki jegyzőkönyv megjelenésének megakadályozásában. Ilyen súlyú kérdést nem bíztak minisztériumi főosztályvezetőre. Általában sem, és konkrétan rám még kevésbé, ugyanis kiadói főigazgatói kinevezésemkor kölcsönösen tisztáztuk, hogy a politikai cenzúrához nem sok közöm lesz. (Ehhez legalábbis párttagságra lett volna szükség.) Természetesen ahhoz, hogy az egyéb – számomra ténylegesen vonzó – feladatok mellett az előzetes engedélyezés teendőit is ellátó részleg vezetője lehessek, az akkori hatalom szempontjából gyanú felettinek és feddhetetlennek kellett lennem. Tudom, s akkor is tudtam, hogy más oldalról éppen ettől kerülök gyanú alá és válok feddhetővé.

A lakitelki jegyzőkönyvről a tényleges döntés valahol a pártvezetés csúcsain született. Nekem annyi szerep jutott, hogy ennek nyomán a minisztériumi vezetés elhárító álláspontjáról értesítsem Vitányi Ivánt. Valójában a miniszter véleménye aligha nyomott többet a latban, mint a kiadói főigazgatóságnak a megjelenést támogató voksa. Ennél nem derül ki több a tárca irattárában levő aktáról, ami végképp nem kínál kulcsot a jegyzőkönyv későbbi sorsához.

Ki kell térnem a cikknek arra a mondatára is, amely áttételesen belügyes (besúgói?) múlttal vádol meg. 25 és 28 éves korom között valóban a Kulturális Kapcsolatok Intézetében a Magyar UNESCO Bizottság előadója voltam. Ezen az alapon azonban százak, ha nem ezrek vannak még annak kitéve, hogy a Beszélőben vagy másutt hasonló inszinuációk érik. Amíg helyénvalónak tartom, hogy ki-ki adjon számot múltbeli tetteiről és szerepéről, addig az efféle sommás gyanúsítások fölösleges méregként hatnak. Azt hittem, hogy az elmúlt hónapok erre megtanítottak minket.

Budapest, 1990. november 29.

• Visszabeszélő