L. G. É. [Litvánné Gál Éva]

Nyomtatóbarát változat

A „nyílt várospolitika” jelszót ma az önkormányzati választásokon induló egyetlen szervezet sem utasítja el, sőt az eddigi városvezetés is fennen hirdette, immár sok éve – annyira, hogy már sikerült is semmitmondó frázissá zülleszteni. Pedig a nyílt várospolitika nélkülözhetetlen alapfeltétele a tisztességes, szakszerű, távlatos, az egész közösség érdekeit szolgáló városvezetésnek. Azt jelenti, hogy a város vezetésében és igazgatásában mindennek a nyilvánosság előtt, mindenki tudtával kell történnie.

A ma utópisztikusnak hangzó követelmény Budapest önkormányzatában – amely a múltban sem tartozott a világ legmodernebb, legdemokratikusabb önkormányzatai közé – már száz évvel ezelőtt is magától értetődő volt.

A Fővárosi Közlöny – „Budapest Székesfőváros hivatalos lapja” –, amely hetenként, de ha kellett, gyakrabban is megjelent, teljes terjedelmében közölte a fővárosi törvényhatóság rendes és rendkívüli közgyűléseinek jegyzőkönyveit, a közigazgatási, pénzügyi és egyéb bizottságok üléseinek jegyzőkönyveit, a főváros és a tulajdonában levő üzemek, vállalatok éves költségvetéseit és zárszámadásait, az összes tanácsi és polgármesteri előterjesztések szövegét, a pályázatoknak nemcsak a kiírását, hanem az eredményeit is, a kiadott építési engedélyek adatait (benne az engedély tárgyát, az építtető és a tervező nevét), a polgármesteri rendeleteket és egyéb intézkedéseket, s természetesen a polgármester által „a főváros közigazgatásának állapotáról” félévenként beterjesztett jelentések teljes szövegét is.

Minthogy a városvezetés és -igazgatás minden valamennyire is fontos kérdésében a közgyűlésnek kellett döntenie, a közgyűlések és a bizottsági ülések jegyzőkönyvei az egész várospolitikáról hű képet adnak. A városi bevételek és kiadások minden fillérjéről nemcsak számot kellett adni, hanem előzetesen ki is kellett kérni a közgyűlés jóváhagyását. Az önkormányzati képviselők a várospolitika, városigazgatás, városfejlesztés minden kérdéséről véleményt nyilváníthattak, az ügyekben szavazással döntöttek, s a Fővárosi Közlönyben nemcsak a döntések, hanem az ezeket megelőző viták, az elhangzott pro és kontra érvek is nyilvánosságra kerültek.

Ez önmagában még nem jelentette azt, hogy a budapesti városvezetés mindig optimális volt, és az önkormányzat a város egész közönségének érdekeit a legjobban képviselte, annál is kevésbé, mert a választójogi korlátozások miatt a községi választások nem lehettek a mai értelemben demokratikusak. De Budapest várospolitikája a XX. század első felében mégis korszerűbb volt, mint a kormányok politikája ugyanebben az időszakban.

A várospolitika magától értetődő nyíltsága mindenesetre azt eredményezte, hogy a városi vezetők nem intézhették az ügyeket suttyomban, a főváros gazdálkodásában, igazgatásában, fejlesztésében semmi nem történhetett titokban. Nem úgy, mint az utóbbi négy évtizedben, amikor már nemcsak a tanácsi tisztségviselők és hivatalnokok számára, de a mi számunkra – az igazgatottak és vezetettek számára – is az lett a megszokott, a természetes, hogy még a fontos, az egész város vagy a lakosok nagy csoportjainak életét meghatározó döntéseket is suba alatt hozzák, s jó, ha utólag tudomást szerzünk róluk.

Az utóbbi időkben azonban az eddig megbízhatóan működő „titkos várospolitika” falán – jórészt a politikai rendszer leomlása következtében – repedések támadtak. Néhány esetben a hivatal szempontjából túl korán nyilvánosságra került tervek megvalósítása a budapestiek ellenállásába ütközött. Ez történt például az Ybl építette várbazár szállodává való átalakítása, a zugligeti „Fácán” most felszabadult területének beépítése és a vároldal beépítése ügyében. Ámbár ezek a meccsek még nincsenek lejátszva – hiszen a tervek megvalósításával szembeszállók e pillanatban még mindig a hatalom sáncain kívül állnak –, ez a néhány eset is a nyilvánosság óriási erejét mutatja. Ha minden döntés előkészítése és meghozatala nyílt lenne, az hatalmas lépést jelentene az önkormányzat demokratikus, a közérdeket legjobban szolgáló működése felé.

A nyílt várospolitika megvalósításának technikáját nem kell egészében újonnan kitalálni. Elég az 1890 óta megjelenő Fővárosi Közlöny bármelyik évfolyamába (1947-ig bezárólag) betekinteni; ez valóban melegen ajánlható minden leendő önkormányzati képviselőnek. S ha a főváros anyagi helyzete most esetleg nem tenné lehetővé mindannak kinyomtatását, amit elődeink kinyomtathattak, a sokszorosító technika mai állása mellett talán más, olcsóbb megoldással is hozzáférhetővé lehetne tenni mindezt a főváros közönsége számára.

• Információszabadság