Nyomtatóbarát változat

A Szabad Európa Rádió a minap egy, a nyugati hírügynökségek és napilapok által közölt nyilatkozatot sugárzott, 122 magyar és más országbeli aláíró nevével. Hogy milyen alkalomból, azt könnyű kitalálni. Az apropó „a magyar forradalom évfordulója”, mely szavak egyébként a nyilatkozat kezdősorában olvashatók.

Aki hallotta, olvasta, elcsodálkozik: milyen kevés muníciót sikerült összeszedniük. Merthogy 1956. október 23-án egy sor kérdésben jogos elégedetlenség nyilvánult meg, az nemcsak közismert, hanem általunk is elismert történelmi tény. Akkor minek hát a nyilatkozat? Azért, hogy aláírói elmondják: „A harminc év alatt sokak számára könnyebb lett az élet, némelyek kimondják véleményüket, mégsem vetik börtönbe őket?” Alighanem inkább azért, hogy hozzátehessék: „…a forradalmárok alapvető követelései nem valósultak meg.”

Való igaz, hogy azoknak a követeléseik, akiket ez a nyilatkozat forradalmároknak nevez, nem teljesültek, különösképpen „alapvető” követeléseik, mint például a néphatalom megdöntése, a Magyar Népköztársaságnak a szocialista közösségből való kiszakítása stb. De vajon hogyan állunk azoknak a követeléseivel, akik a szocialista rendszert jobbítani, az ötvenes években elkövetett súlyos torzulásokat korrigálni és a megismétlődésük lehetőségét kizárni akarták? Ki tagadhatná, hogy – miközben megvédtük, megerősítettük az új rendszert, és megőriztük nemzeti függetlenségünket – a magyar sajátosságoknak megfelelő pályához igazítottuk a szocialista fejlődés útját? Ha az évfordulón van mire emlékezni, akkor az éppen az, hogy a tapasztalatok alapján kialakított politika történelmileg helyesnek bizonyult. A lapunkban megjelenő sorozat is, mint sok más publikáció, ennek a fejlődésnek a világszerte is elismert eredményeit vázolja fel. Ha más nem jutott eszébe a rövidke kiáltvány fogalmazóinak, mint „a magyar ügynek” azok az avítt érvei, amelyek az ENSZ irattári dossziéiban immár negyedszázada porosodnak, kár volt tollat ragadniuk. Az újdonság legfeljebb annyi, hogy ez alkalommal a hazai aláírók mellett 68 külföldi elvbarátjukkal is aláíratták az irományt. Ezeknek a fogadatlan prókátoroknak meg nincs mit mondanunk. Ami 1956-ban Magyarországon történt, az a mi ügyünk, és az is marad.

Ami pedig a magyar aláírókat illeti, azon csodálkoztunk volna el, ha a nyilatkozók között új nevekkel is találkozunk. Ám a lista a régi: azok a „független gondolkodásúak”, ahogy a SZER nevezi őket, akik függetlenítik magukat az 1956 óta követett úttól, az akkori jogos követelések teljesülésétől, a történelmi tényéktől. Mert azt, hogy rendszerünk legyen demokratikus, államunk független, s hogy az önigazgatás nyerjen mind szélesebb teret a gazdaságban, a közéletben – ugyan miért azoktól követelik, akik ezt az ügyet nemcsak szavakban vállalták? Ezek után mit gondolhatunk az ötvennégy magyar aláíróról? Egy biztos: az effajta szereplés csak odaát kamatozhat. Itthon legfeljebb egy glossza erejéig, minthogy mi is – a SZER szavaival élve – „eleget akarunk tenni hírközlési kötelezettségünknek”.

• Beszélő