Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Az 1986-os sajtótörvényt némi hiúskodással Lex Beszélő-nek is nevezhetnénk. Engedélyezetlen lapunk kiadására ugyanis, jó másfél évvel az indulása után kísérletképpen engedélykérelmet nyújtottunk be az efféle ügyekben illetékes Tájékoztatási Hivatalhoz. Megtehettük, hiszen a hatályos minisztertanácsi rendelet nem zárta ki, hogy magánszemélyek társulása lapot adjon ki. A rendelet alkotója, valamikor 1958-ban persze nem is álmodta, hogy magánszemélynek ilyesmi eszébe juthat.

Alakilag kifogástalan kérelmünk zavarba hozta a Hivatalt, és bizony háromszor is sürgetnünk kellett, amíg megkaptuk a méltó választ: a Beszélő cikkeit igen gyakran ismerteti a Szabad Európa Rádió, már ez is elégséges bizonyítéka, hogy kiadványunk nyugati felforgató központok szócsöve.

Az elutasítás nem szegte kedvünket, a Hivatalt azonban elgondolkoztatta. Az 1986-os sajtótörvény kimondta, hogy időszaki kiadványra csak jogi személy kérhet engedélyt. Persze eszünk ágában sem volt újabb engedélyt kérni. De hát ez a rendszer már csak így működött: utólag mindig jogszabállyal tiltotta meg, amit korábban önkényesen nem engedett. Maga a törvény, amelyet az új tervezet csak részben módosít, a későkádárizmus jellegzetes terméke. Tartalmazott néhány bizonytalanul körülírt és alig érvényesíthető jogot (például az újságírók jogát arra, hogy információt kérjenek a tájékoztatásra kötelezett állami szervektől), egyúttal azonban formálisan is megszüntetett néhány elvben létező, valójában nem gyakorolható jogot.

Az 1989-es év politikai változásai látszólag elodázhatatlanná tették, hogy új sajtótörvény készüljön, hisz az engedély nélküli kiadványok ellepték az országot, s egyszerre minden szabad lett, holott tilos maradt. Az új sajtótörvénynek rendeznie kellett volna a nemzeti tömegkommunikáció feletti felügyelet és a frekvenciagazdálkodás kérdéseit, a laptulajdonosok és a szerkesztőségek közötti jogviszonyokat, és kodifikálnia kellett volna azt is, hogy az állampolgár joga, hogy megismerje a közérdekű információkat. E kérdésekben az ellenzéki pártok sem jutottak közös álláspontra, a kormány pedig világosan látta, a jelenlegi politikai helyzetben a szabályozással csak a saját felügyeleti jogát korlátozza.

1989 tavaszára már tűrhetetlenné vált, hogy az induló új lapoknak még mindig a régi hivataltól kellett engedélyt kérniük a megjelenéshez. Arra viszont, hogy a pártok és a kormányzó párt megegyezése alapján hamarost elkészül az új sajtótörvény, nem volt esély. A gordiuszi csomót a kormány leleményesen elvágta. Az engedélyezés gyakorlatát a sajtótörvény végrehajtási rendelete szabályozta. Elegendő volt módosítani a végrehajtási rendeletet – ezt a minisztertanács bármikor megtehette –, és engedélyezés helyett a lapodnak már csak a nyilvántartásba vételüket kellett kérni. A múlt év június 15-én kelt rendelettel jogi értelemben is szabad lett a sajtó. Ezzel a megpatkolt sajtótörvénnyel egészen jól ellennénk a szabad választásokig.

A jelenlegi helyzethez képest minden új átmeneti szabályozás csak korlátozó lehet. A most vitára bocsátott törvénytervezet meglepő újítása, hogy személyhez fűződő jog megsértése esetén a sajtóorgánumnak nem csupán a sértettet kell kártalanítania, de bírságot kell fizetnie közérdekű célra, magyarán az államkassza javára is. E rendelkezés az államot érdekeltté tenné a sajtóperekben. Amíg a lapok a pártállam irányítása alatt álltak, magánszemély a legritkább esetben nyerhetett pert velük szemben. Ha a tervezetet elfogadnák, az állam a jövőben könnyűszerrel tönkretehetné a szókimondó lapokat – ez sokaknak jól jönne közvetlenül a választások előtt. A korlátozást természetszerűen azok igényelték, akik a sajtószabadságban, az éles hangú polémiákban „visszás jelenséget”, erkölcsi környezetszennyezést látnak. Nekik meg a tervezett félmilliós pénzbírság is kevés, a kiszabható büntetés összegét egymillió forintra emelnék. Zsigmond Attila egyenesen a kauciórendszer visszaállítását követelte. Javaslata szerint a lapalapítás feltétele egymillió forint kötelező óvadék letétbe helyezése.

A szituáció ismerős a történelemből: 1848 márciusában a kivívott sajtószabadságot a pozsonyi konzervatívok néhány nap múltán magas óvadék bevezetésével igyekeztek semmissé tenni. „Mit e város lakossága a sajtó felszabadításával március 15-ikén dicsően kivívott – írta a pesti tanács Batthyány miniszterelnöknek –, azt a törvényhozás tökéletesen lerombolni indul …méltóztassék ezen elfogadhatatlan törvényjavaslat visszavételét eszközölni, azzal együtt, hogy addig is, míg a nemzetnek valódi képviselői által a szabadság és reform szellemében más sajtótörvény fog hozatni… a helytartótanácsnak… ideiglenes rendelete szolgáljon szabályul. Miniszterelnök úr! Tisztelt polgártársunk! Az idő perczei drágák, intézkedjék Ön, hogy az intézkedés késő ne legyen.” (Idézi Kosáry Domokos, A magyar sajtó története H/1. 1985. 47. l.)

Az alábbiakban néhány mondatot idézünk klasszikusainktól, akik nem átallották személyeskedve és tiszteletlenül rátámadni magas állású politikai ellenfeleikre. Csak remélhetjük, hogy a pénzbírság rendszere, ha netán bevezetnék, nem lesz visszamenőleges hatályú. Különben megeshet, hogy a szegény barguzini csontváz, amint megérkezik Magyarországra, nyomban fizetni kényszerül.

• Beszélő