Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

Bár Göncz államelnök és Antall miniszterelnök egy-egy órán keresztül tárgyalt John Galvin tábornokkal, a kérdésre, hogy miért is jött a NATO európai szövetséges haderőinek főparancsnoka Magyarországra, még most sem lehet igazán válaszolni. Bár a főtiszt minden megnyilatkozása sejtetni engedte: fő célja a tiszteletteljes kérések és diplomatikus módon előadott magyar igények mérséklése, apropója pedig az Észak-atlanti Szövetség 16 tagállamának november 7-én kezdődő római csúcstalálkozója.

Igaz, Magyarország egyetlen alkalommal sem részesült oly kioktató elutasításban, mint Csehszlovákia, mégis érzékelhető, hogy Nyugat-Európa, katonai szempontból, legalábbis egyelőre, nem hajlandó bővíteni az együttműködést. Galvin tábornok több megnyilatkozásában is hangsúlyozta, hogy 1990 júliusában a londoni csúcstalálkozó döntött a NATO és a Közép-európai Hármak közötti diplomáciai kapcsolat felvételéről, de azt is egyértelművé tette, hogy az ez évben, Koppenhágában megtartott miniszteri értekezlet befagyasztotta a további közeledést, s az ott megállapított körben kívánják „stabilizálni” a kapcsolatokat.

A tábornok valamennyi magyarországi megnyilatkozásában igyekezett elkerülni, hogy értékelje a Rómában kifejtendő kelet-európai elvárásokat. Sőt, egyenesen légből kapottnak minősítette azt a – magas rangú NATO-hivatalnoktól származó – véleményt, mely szerint jelentősen módosulna az Észak-atlanti Szövetség stratégiája, ha valamelyik kelet-európai államot támadás érné (az értesülést november 1-jén közölte a bonni General Anzeiger). Legföljebb olyan módosulások lehetségesek – jegyezte meg egyik sajtóértekezletén –, melyek a Nyugat-európai Unió és a NATO, a britek és az olaszok által már korábban szorgalmazott összekapcsolását eredményezheti; a magyar közeledés az Unióhoz pedig esetleg az atlanti szövetséghez való szorosabb kötődést is jelentheti. Ezen túl viszont a Visegrádi Hármak csak a már idézett koppenhágai értekezlet állásfoglalására hagyatkozhatnak, mely szerint a NATO-tagországok biztonsága szorosan összefügg az egész európai térség biztonságával.

Hogy egy ilyen kijelentés tulajdonképpen mennyit is ér, azt jól mutatja az a mód, ahogyan a Nyugat kezeli a jugoszláviai fejleményeket, s ez alapján plasztikus képet kaphatunk a NATO jelenlegi stratégiai elképzeléseiről is, mely szerint a biztonság garanciája egyértelműen a status quo mindenáron való fenntartása. S ilyenkor aligha a területi status quóra gondolnak, hanem sokkal inkább a posztkommunista rendszerek továbbélésére. Különösen, hogy „az ellenségkép” eltűntével és a fellazítási politika leáldoztával mód nyílt arra, hogy a biztonsági megállapodásokat ismét nagyhatalmi, de legalábbis középhatalmi szinten – azaz a kis államok szempontjait másodlagosnak ítélve – hozzák tető alá.

Érthető tehát, hogy Antall József minapi brüsszeli kijelentése, mely szerint a határok sérthetetlenségének elve a NATO-ra is vonatkozik, méltánytalanul kevés visszhangra lelt, hisz akik állást foglalnának, azoknak szembe kellene nézniük a középhatalmi státust igénylő nagyszerb, nagyromán és hasonló törekvések politikai veszélyeivel is. Ez pedig nem illenék bele abban a tervbe, mely egész Kelet-Európát igyekszik bevonni a NATO-val való korlátozott együttműködésbe, tekintet nélkül a belpolitikai állapotokra (lásd Baker amerikai és Genscher német külügyminiszter október 2-i nyilatkozatát). Ez a terv a jelek szerint zöld utat kap majd a római csúcson. Aligha lehet vitás, hogy Magyarországot nem csak a Szovjetunió, de több más „konkurens” állam is meg fogja előzni a stratégiai fontosság szempontjából, s egyedi biztonságpolitikai igényeink tekintetében még az eddiginél is kevésbé számíthatunk majd az Észak-atlanti Szövetségre.

Egyelőre a NATO-vezetés igencsak megosztott a kialakult kelet-európai problémákat illetően, ami – tekintettel arra, hogy a döntéseket konszenzus alapján kell meghozni – aligha fogja megkönnyíteni a római csúcson egybegyűlők helyzetét. Egyvalami azonban joggal várható el: az, hogy legalább a NATO ne osztozzék a helsinki folyamat sorsában, s ne sodródjék egyre nyilvánvalóbban a döntésképtelenség felé. Különben nem sokat kell várni majd arra, hogy tájainkon a lakonikus NO-k helyett ismét a cinikus NYET-ek jöjjenek divatba.

• Külföld