Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

Minthogy a kormány és az ellenzék végül is megállapodott abban, hogy a december 15-ére tervezett helyhatósági választásokat január végére halasztják, egy csapásra szelídülni látszik a szavazatszerzésért folytatott háborúskodás, s némileg csillapult a kisebbségellenes hisztéria is. Valójában persze a parlament csupán azon igyekszik az utóbbi napokban, hogy kevésbé teátrális témát találjon, s ne mindig a magyarokkal ijesztgesse a közvéleményt. Higgadtabb hangvételre váltott a kormány irányította sajtó, alábbhagyott a rendőrség és a különféle titkosszolgálatok által manipulált szervezetek tevékenysége. Amint a szkeptikusabbak állítják: egyelőre.

Van ok a gyanakvásra: egyes helyeken – így a Székelyföldön és főként a csángók lakta moldvai vidékeken – még elevenen él az egy-két hete felkorbácsolt polgárháborús hangulat. A csángóföldi Pusztinán például, ahol a színtiszta csángómagyar lakosság többsége a múlt hét végére akarta összegyűjteni a környék hagyományőrző népművészeti csoportjait, a Securitate egykori és mai helyi ügynökei komoly retorziókat készítettek elő. A rendezvények szervezőit állandó megfigyelés alatt tartották, a kezdeményező népművelőt, Nisztor Ilonát pedig azzal fenyegették, hogy a megyeközpontból, Bakóból a hadsereget rendelik Pusztinába, ha a csángók magyar kultúráját demonstráló rendezvény mégis megnyílnék.

A bakói helyőrség kivonulására nem került sor, főként azért nem, mert a hatóságok helyben is meg tudták „oldani” a problémát. A korábbi bizalmi emberek – a néptanács titkára (ma polgármester-helyettes), valamint a boltos és kocsmáros – a helyi munkanélküliekből afféle „szabadcsapatot” szerveztek. A környék útjait farönkökkel lezáratták, és híveiket, akiket főként azzal a fenyegetéssel állítottak maguk mellé, hogy együtt nem működés esetén nem kapnak munkát – mi több, a boltban sem szolgálják majd ki őket –, nos az ekként toborzott híveket olyan „eszközökkel”, rudakkal és fejszékkel szerelték fel, melyeket immáron a világ is jól ismer, az 1990-es marosvásárhelyi pogromról, illetve a bukaresti bányászbevonulásokról készített filmfelvételeknek köszönhetően.

Nemcsak fejsze tartozott a népzenei találkozót ellenzők érvei közé; Molotov-koktélok tucatjait láttam a helyszínen előkészítve, melyekkel a másunnan – értsd: Magyarországról és Erdélyből – érkező „hívatlan vendégek” kocsijait, buszait kellett volna felgyújtani. Minthogy azonban nemcsak a népzenei találkozó, de az „idegenek” megjelenése is elmaradt, az ellenakció szervezői várakozó álláspontra helyezkedtek. Hogy meddig, nem nehéz kitalálni: nem a következő hagyományőrző találkozóig, mindössze a helyhatósági választások januári előkészületeiig. Hisz – miként azt a csángóság vezetői állítják – aligha hiheti bárki is, hogy egy pusztinai rendezvény keltett volna ekkora polgárháborús izgalmat. Sokkal inkább az a lehetőség, hogy erre hivatkozva még inkább kiélezhetek a romániai etnikai ellentétek, a kormányzó párt, az úgynevezett Nemzeti Megmentés Frontja pedig rossz választási esélyein ily módon javíthat. S hogy miért épp a Csángóföldet szemelték ki ez alkalommal? A válasz egyszerű: a világtól elzárt és megosztott csángók sokkal alkalmasabbak erre, mint az önvédelmét immáron komolyan szervező székelység.

• Külföld