Sándor Eleonóra

Nyomtatóbarát változat

„Ha kormánypárt leszünk, szeretnénk keretszerződést kötni a Szlovák Köztársasággal, amely az első nagy lépés lenne a kölcsönös bizalom kialakítása felé. A szerződésben Magyarország mindenekelőtt garantálná a jelenlegi határok sérthetetlenségét. Egyidejűleg mindkét fél kötelezné magát a nemzeti kisebbségek jogainak betartására” – nyilatkozta közvetlenül a választások előtt Horn Gyula a Národná Obroda című pozsonyi lapnak.

Az ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatok részben lelkesedést, részben riadalmat váltottak ki Pozsonyban. Lelkesedést a szlovák kommentátorok, riadalmat némely kisebbségi vezetők körében. A szlovák kormány álláspontja ebben az időszakban már ismert volt: örömmel üdvözölte a magyar fél készségét a határok sérthetetlenségének garantálására, a kisebbségi jogokról pedig vagy hallgatott, vagy – a szokásos módon – a nemzetközi fórumokra hivatkozott, amelyek hivatottak az összeurópainak tartott kérdés megoldására. S hogy az MSZP és az SZDSZ, illetve a Horn-kormány ezeknek a jelzéseknek a kibocsátása után sem fukarkodott az alapszerződéssel kapcsolatos optimista nyilatkozatokkal, abból a szlovák megfigyelők talán némi joggal vonták le a következtetést, hogy a magyar kormány a kisebbségjogi garanciák hiánya esetén is kész az aláírásra, s ugyanezen oknál fogva a kisebbségi vezetők sem pusztán a szocialistákkal és a szabad demokratákkal szembeni ellenszenvükből kifolyólag mutatták a kétségbeesés jeleit.

Közben sok minden megváltozott. Eduard Kukan szlovák külügyminiszter e sorok írójának már azt megelőzően, hogy a Moravcík-kormány pártjai elveszítették a választásokat, úgy nyilatkozott: az augusztusi Horn–Moravcík-találkozón utolsó és holtbiztos időpontként megjelölt jövő májusi aláírásban is csak a javíthatatlan optimisták bízhatnak. Ami annyit jelent, hogy a magyar–szlovák alapszerződést egyik fél sem mutathatja majd fel a Stabilitási Egyezmény konferenciáján. Hogy ez melyik országnak jelenthet presztízsveszteséget? A szlovák fél meg van győződve róla, hogy Magyarországnak. Meggyőződése a következő logikán nyugszik: a Nyugat a jelenlegi határok sérthetetlenségét olyan evidenciának tartja, amelynek az alapszerződésben való leszögezését nem lehet semmiféle feltételhez kötni. Különösen nem a kisebbségi jogok részletes kifejtéséhez, mivel azok szintje Szlovákiában – legalábbis a jogszabályok fényében – nem kirívóan rossz. Sőt.

Ez a logika a magyar diplomácia számára sem lehetett ismeretlen. Azzal az eshetőséggel is számolnia kellett, hogy az előrehozott választások után Szlovákiában egy még hajthatatlanabb, nacionalista kormány alakul. Ha viszont tisztában volt ezekkel a körülményekkel, miért állította külpolitikája középpontjába az alapszerződéseket? Miért keltett felesleges illúziókat? Miért nem próbált meg kihátrálni ebből a zsákutcából legalább azt követően, hogy a pozsonyi Horn-látogatás során nemcsak a felfogásbeli különbségek derültek ki, de emellett sikerült aláírni a kettős adóztatás megelőzéséről, a vízummentességről szóló megállapodást, a toloncegyezményt, és sikerült megállapodni új határátkelők megnyitásáról is? Mindezek olyan konkrét, bizalomnövelő lépések, amelyek mellett a keretszerződés meglétének vagy hiányának a kérdése eltörpülhetett volna.

A költői kérdésekre egyetlen kézenfekvő válasz kínálkozik: Hornék egy ideig komolyan mérlegelték, hogy Magyarország külpolitikai hitele növelésének, az EU-tagság elérésének érdekében „feláldozzák” a határon túli kisebbségeket.

Végül azonban az MSZP elállt eredeti szándékától, s most mint lerázhatatlan koloncot húzza maga után az alapszerződés-propagandát. Október végén Rudolf Chmel, Csehszlovákia volt budapesti nagykövete – akit általában objektív politikai ítésznek tartanak – már azt írhatta egy pozsonyi lapban megjelent elemzésében: bár Horn Gyula nem vallja magát tizenötmillió magyar miniszterelnökének, kormányának tényleges kisebbségpolitikája nem különbözik az elődjéétől. Azzal, hogy a kisebbségi pártok, egyesületek képviselőivel folyamatosan konzultál, s mintegy őket teszi meg a szerződéstervezetek legfőbb bíráivá, még túl is tesz Antall Józsefen vagy Boross Péteren.

A megriadt kisebbségiek számára az, amit Chmel negatívumnak gondol, nagyon is megnyugtató. Az Antall-kormány intenzív, ám jószerével a színfalak mögött zajló tárgyalásai a kisebbségekkel sem jelentettek azok számára hatékony beleszólási lehetőséget: ha hihetünk a kárpátaljaiaknak, a tizenötmillió magyar kormánya bizony nem kérdezte meg tőlük, mit szólnak az alapszerződéshez. Ehhez képest kétségkívül javulásnak tekinthető, ha a szlovákiai vagy erdélyi magyaroknak világosan megmondják, mely elvárásaik irreálisak, mely követeléseiket nem hajlandó az EU-ba igyekvő magyar kormány felvállalni. Mert a – hál’ istennek – hivatalos formát öltött találkozók erről is szólnak.

Mert a fentebb feltett költői kérdésre másfajta válasz is létezhet. Történetesen az, hogy a magyar diplomácia egyszerre több vasat is tart a tűzben. Annyiszor kinyilvánította, hogy életét és vérét is hajlandó feláldozni egy-két alapszerződésért, hogy szándékának őszinteségét már senki kétségbe nem vonhatja. A kisebbségi vezetők radikálisabbjainak sikolyai ezt az őszinteséget csak alátámasztják. Közben, míg az egyik politikai válságtól a másikig tántorgó Szlovákia vezetése otthoni bajai miatt mozdulni is képtelen, hitele kétséges, Magyarország intenzíven próbálja meggyőzni a Nyugatot arról, hogy szomszédainál felkészültebb az integrációra – ami mellesleg igaz is. S bár alapszerződést nem sikerült kötnie Szlovákiával, emiatt nincs ok nyugtalanságra: a már aláírt részszerződések annál úgyis fontosabbak, mert a nehezen megfogható „történelmi megbékélés” helyett a gyakorlati együttműködést biztosítják. Ha a Nyugat mégis azt mondaná, hogy nyugodtabb lenne, ha ott látná az aláírást az alapszerződésen, ám legyen. Egyszóval: a Horn-kormány számára az integráció fontosabb annál, semhogy kockára tenné azt a határon túli magyarok követeléseinek kedvéért. A magyar állam és a magyar kisebbségek érdekei bizony nem feltétlenül esnek mindig egybe. Nem volt ez másként az MDF-kormány idejében sem. Az MSZP–SZDSZ-kormány ezt a tényt legalább kevésbé próbálja tagadni. Legalább őszintébb.

• Belföld